Nozumi Persia

Név: Nozumi Persia Gastly
Becenév:Persia, G, Miharu, Gouto (a bátyámnak: Nozumi) Mindig azon a néven mutatkozom be, ami akkor, abban a pillanatban eszembe jut. Ezért gyakran költök saját nevet.
Nem: Nő
Kor: 19 (Astriga korom: 70 + a valódi korom: 19)
Születési év, hónap, nap, hely: 1932. szeptember 10. Japán - Saku
Jellem: Nem is tudom, hogyan írjam le. Alapjában véve, még kislány vagyok. Szeretek másokkal játszani, legyen szó társról, vagy akár zsákmányról. Nem veszem túlságosan komolyan az életet, így nem is félek sem a haláltól, sem a fájdalomtól. Úgy vélem ezek is az élet részei, és akár mennyire is szeretnénk elkerülni, nem tudjuk. Így hát én megpróbálom élvezni, még a legnehezebb pillanatokat is. A saját fajomon kívül nem tűrök meg senkit, ezért általában elteszem őket láb alól. Szemtelenségem néha nem ismer határokat, ugyanakkor mindenki szemében egy bájos kislány vagyok, akinek szüksége van a törődésre, és a játékra. Szinte senki nem tudja azonban, hogy valójában nem ilyen vagyok. Így viselkedem, de legbelül én sem vagyok kivétel a többi striga alól. A gyilkolás ad életerőt, abból is a legrosszabb fajta. És még valami… Tökéletesen értek a kardforgatáshoz, a harcművészetekhez.
Külső: Hosszú fenékig érő egyenes szőke haj, sötétbarna, mandulavágású szemek, hosszú szempillák, nőies testalak, koromhoz képest nagyon alacsony vagyok, mindössze 160 cm. Ezért tűnhetek törékenynek, természetesen ez nem így van. Erőm meghaladja az átlagot, ezt azonban nem veheted észre első ránézésre.
Faj: Striga
Rang: -
Képesség: -
Átváltozás: 1950- ben változtam strigává.
Amiben különösen jó: Harcművészetek, azon belül a kardforgatás, valamint jó a hangom, amit sosem szoktam kihasználni.
Amiben nemannyira jó: Valódi érzelmek kimutatása.
Előtörténet: 1931-ben születtem, főnemes csalás második gyermekeként Japán egyik kisvárosában Sakuban. Anyám Haruki vérbeli háziasszony volt, emellett kiváló regényíró. Tökéletes főzőtudományával és regényeivel minden környező nőt és férfit levett a lábáról. Apám Itaka főnemes család fejéhez méltóan Saku alpolgármestere volt. Csak a munkájának élt. Keveset volt otthon, ugyanakkor nem panaszkodhatok, minket mindig is nagyon szeretett. A munka után mi voltunk az elsők. Nagyon szerette
nyát, és minket is a bátyámmal Aokival. Egész kiskorunk óta a legjobb
testvérek vagyunk. Mindig vigyázott rám, kötelességének érezte. Ezt én sosem kértem tőle, mi több néha jobb lett volna, ha nem vigyáz rám annyira nagyon, elvégre én már kisgyermek korom óta rosszcsont vagyok. Mindig szerettem fára mászni, elszökni otthonról, hogy a szomszéd gyerekekkel játszhassak. Sok gondot okoztam az anyámnak, mégis mindig szeretettel beszélt velem. Akkor azt gondoltam, hogy a világ legjobb anyukája.
Az hosszú évek mind ugyan úgy teltek. Apát alig láttam, nagyon ritkán látogatott haza. Anya napról napra rosszabbul nézett ki. Megviselte a két gyermek felnevelése, és az, hogy apa már nem úgy viszonyult hozzá, mint kellet volna. Sokszor láttuk a testvéremmel, hogy megüti anyát, és ő csak tűrte, nem akart fájdalmat okozni nekünk. Mint midig akkor is megpróbált megkímélni engem az én hőn szeretett bátyám. Mindig is én voltam a szeme fénye, a kis húgocskája, és ez a ma napig is így maradt. Ő is dolgozni járt, hogy ahol csak tudja, segítse anyát. Estére minden egyes nap pontosan időben hazaért, aznap este viszont késett. Esteledett, a nap már lement. Anya és én nagyon aggódtunk érte, azt hittük, hogy baj érte, ezért mikor éjfél körül hazaért nagy kő esett le anya szívéről. Hogy az enyémről
miért nem? Mert más volt. Ő nem az én Aokim volt. Ő teljesen más volt. Gyűlölet tükröződött a szemében. Úgy állt előttem mintha azonnal rám akarná vetni magát. A szeme pedig… a szeme vérvörösen izzott. Abban a pillanatban, aznap éjjel gyűlöltem Aokit. Féltem tőle és megvetettem. Anya akkor már tudta, hogy mi történt. Úgy éreztem magam mintha hátba döftek volna. Miről van szó? Mindenki tudja csak én nem? Mondja már el nekem valaki! Nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Aznap este anya meghalt, és én öltem meg. Anya szinte könyörgött, Aoki pedig kényszerített. Nem tudtam szabadulni, így hát ezt a dolgot a saját döntésemnek tekintettem. Aznap este változtam át strigává. – Most már ismét ugyan olyan vagyok, mint a bátyám. – Gondoltam. Megszöktünk. Sokáig Tokióban éltünk, csak úgy a vak világba, nem törődve a gyilkosságokkal, amiket sorozatosan követtünk el. Aoki, csak úgy a poén kedvéért magára öltötte az azóta is állandó viseletű maszkját, úgy is mondhatnám: bukósisakját.
Pár napja újabb helyet szemeltünk ki magunknak. Montanát. A bátyám mindig a nyomomban jár, óv és vigyáz rám, nem törődve mással. Szeretem őt. Mindennél jobban szeretem. Ha nem lenne a bátyám, akkor már-már a szerelemhez hasonlítanám. Szó szerint rajongtam érte. Csak úgy, mint ő hozzám. Értesültünk az itteni dolgokról, és tudjuk, hogy van itt egy hely, egy menedék szánunkra. Menedék a dampyrok elől. Sokat megöltünk már a testvéremmel, még annál is többet. De manapság már rengetegen vannak. Sajnos már nem azok az idők járnak, mint régebb, ezért úgy döntöttünk, hogy egy darabig maradunk. Ameddig csak kedvünk tartja. Most is mint mindig, Én döntök!

(Ha valaki szeretné Aoki karakterét, szóljon!)

Szép előtörténet! Elfogadva!