Könyvtár

Az iskola nagy közös könyvtára. Több ezer könyv tárhelye.

Amióta itt vagyok. Mióta is? Egy hete, vagy egy éve? A napok összefolynak és csak lézengek. A körülöttem lévők, mintha egy másik dimenzióban élnének. Úgy suhannak el mellettem mintha a szél szárnyán szállnának, míg én ólomlábakon vánszorgok.
Nem találom a helyem és igazából nem is keresem. Úgy érzem megérdemlem azt, hogy egyedül vagyok. Persze nem nyavalygok, nem leszek depressziós, csak próbálok túllépni a szörnyűségeken, azon, hogy a strigák próbálják kiirtani a családom.
Még csak egyszer próbáltam kimozdulni a modern börtön falai közül, de azonnal egy harc közepébe csöppentem. Azóta az orvosi szobába tengettem a napjaim és most, hogy kiengedtek többnyire a könyvtárba lógok és a húgommal chat-elek.
Mint ahogy most is:
Lev: Hei sisko(húgom)!
Lena: Hei! Neked nem órán kéne lenned?
Lev: Ah, ne bosszants! Ugyan mit mondhatnak még az elemekről nekem, amit isä(apa) nem mondott el százszor?
Lena: Felvágós! De képzeld, apa kapott munkát a kastélyba... én meg unatkozom...
Lev: Már nincs meg az újdonság varázsa? Itt is unalmas. De ha itt lennél...
Lena: Hát, nem is tudom. Majd meglátom.
Lev: A fene, kicsöngettek. Mennem kell! Hi!
Ezek a kis csevegéseink mindig felvidítottak és elszomorítottak, de egy biztos, hiányzott a húgom..!
Kelletlenül tápászkodom fel és ballagok ki a nyüzsgő folyosóra, majd minden társaságot kerülve a szobámba megyek.

Összepakoltam a szobámból az összes létező könyvet, amit találtam, hogy aztán azzal megpakolva vonuljak le a könyvtárba tanulni. Jesszusom, milyen idegenen cseng ez a szó; utoljára még általános foglalkoztam ilyen lényegtelen dolgokkal, olyannal, aminek nincs sok köze a harcművészethez... és lám itt a Vlagyimirba erre kényszerülök. Mondjuk az tény, hogy sokkal többet kell itt magolni, mint a másik helyen, ahol nem fektettek ennyi energiát a kevésbé lényeges tantárgyakba.
Szóval, elhagyva a Dampyr lakosztályt lelépcsőztem a könyvtár hangulatmentes, nyomasztó csöndjébe, ahol a könyvtárosnő szúrós szemeket mereszt rád, ha meg mersz mukkanni, a stréberek pedig felháborodottan rád vetik a tekintetüket. Fura. Legalábbis ez volt az elhamarkodott kijelentésem, ha szóba került a könyvtár, mint tanulószoba.
Mikor belöktem lábbal a könyvtár ajtaját, ugyanis a kezem tele volt tankönyvekkel, minden szem rám szegeződött.
- Üdv - biccentettem, mire egy göndör hajfürtöm a szemembe hullott. - A franc! - szitkozódtam, közben megpróbáltam feltűnésmentesen beljebb iszkolni a helységbe. Egy aránylag szabad asztalra dobtam le a könyveimet, ahol egyedül egy békaképű dampyr fiú üldögélt egy újságot olvasgatva. Csodálom, hogy az ilyenek tudnak egyáltalán olvasni! - Szabad?- kérdeztem utólag miután már befoglaltam az egész asztalt. Elcsigázottan rám emelte a tekintetét, majd egy szó nélkül felállt és kivánszorgott a könyvtárból. Húú, de barátságos itt mindenki én meg milyen "otthonosan" érzem magam!

Kezdem egész jól kiismerni magam itt. A diákok többsége úgy kerüli a könyvtárat, mintha aki belép ide egy billogot kap a homlokára "lúzer" felirattal. Na igen. Ezek engem sosem érdekeltek, mert engem nem lehet megbélyegezni. Mindennek lehet gondolni, de behatárolni nem lehet. A régi sulimban a "menők" közé soroltak, vagy a "lázadok" közé. Igazuk is volt, meg nem is... De ezt elmagyarázni úgy sem tudnám, mert épp a hangulatomtól függ, hogy melyik arcom mutatom, és persze a társaságtól.
A sci-fi részlegnél ácsorgok és a könyvek gerincét olvasgatom. Kihúzok egy régi kötésű példányt és az egyik asztalhoz lépdelek. Egy könnyed mozdulattal elhelyezkedem az asztal mellett és elkezdem lapozgatni a kötetet.
Ma délután van egy kis jövés-menés ami meg is lep -biztos vizsgaidőszak van-, de én nem zavartattam magam csak olvasgatok...

Éppen belemélyedtem egy több száz oldalas tankönyv agysorvasztó lapjai közé, mikor egy félhosszúra nyírt hajú srác ült le az asztalomhoz. A kezében sci-fi könyvet szorongatott s kicsit sem zavartatta magát a jelenlétem miatt. Észrevétlenül közelebb hajoltam, hogy megnézhessem a címét, de az attrakcióm túl tolakodóra sikerült, ugyanis, ilyen közelségből már ki tudtam venni, hogy ez a fiú, az a mora, akivel még a városban együtt vészeltünk át egy kicsit sem kellemes éjszakát. Visszahuppantam a székembe és zavartan sütöttem le a tekintetemet az előttem heverő könyvre. Most mondanom kéne valamit? Végül is már hónapok óta az ő egészsége felől érdeklődök, de az ig. mindazon alkalommal kitérő válaszokkal bombázott. Aztán mégiscsak megszólítottam:
- Szia! - szóltam át a könyvkupacon. - Emlékszel még rám? - erőltettem egy bizalomgerjesztő mosolyt az arcomra. Jaj, ez a barátkozás nehezebb, mint gondoltam. Pedig, ha nem akarok végleg magamba zárkózni, ez a módja...

/Szüneteltetve/