Alekszandr Lev Pilgrim /Александр Лев Пилигрим/

Név: Alekszandr Lev Pilgrim / Александр Лев Пилигрим
Becenév: Lev ; Sasha
Nem: Férfi
Kor: 18
Születési év, hónap, nap, hely: Finnország, 1993. 01. 19
Faj: Mora
Rang: Diák az Akadémián
Család:
-Apa: Grigorij Pilgrim / Григорий Пилигрим
-Anya: Irina Pilgrim / Ирина Пилигрим
-Testvér(iker): Anastasia Lena Pilgrim / Анастасия Лена Пилигрим (Ha valaki ki szeretné játszani írjon PÜ-t!)
-Címer: Két sólyom, melynek a karmai közt egy vámpírkoponya és egy kard látható.
-Legjobb barát: Ville Virtanen /Finn mora, Lena szerelme - strigává változtatták/ (Ha valaki ki szeretné játszani írjon PÜ-t!)

Jellem: Önfejű, makacsul kiáll az igaza mellett és amit a fejébe vesz, attól nehéz eltéríteni. A látszat ellenére nem annyira biztos önmagában és ezt csípős beszolásokkal szokta kompenzálni. Nyugodt, nemtörődöm és teljesen kiszámíthatatlan, hangulat "ember". Az érzelmeit nem szereti kimutatni, sokszor a szimpátiát is rideg, távolságtartással próbálja elnyomni. Legközelebb az ikertestvére áll hozzá, de még vele is sokszor flegma.
Képesség: A levegőre szakosodott
Amiben különösen jó: Szépen rajzol.
Amiben nem különösen jó: Hamar ítélkezik és utál bocsánatot kérni.

Külső: Magas, jó kiállású, szikár alkat. Bőre kissé sápadt, tejfehér, de érintésre meleg és bársonyos. Karizmatikus vonásait a mindig éber, csillogó zöldesbarna szeme, pimasz mosolya és borostás arca, csak még sármosabbá teszi. Világos szőke haja folyton kusza tincsekben meredezik szanaszét.
-Tattoo: egy sólyom van varrva a vállára, ami a családjának a címerállata.

Előtörténet:

Most kezdhetném azzal, hogy Finnországban születtem, a családom a vámpír társadalom királyi ágának leszármazottja, de ez mind unalmas sablonszöveg. A lényeg, hogy bár nemesek vagyunk száműzve élünk távol az őshazától. Oly rég történt a dolog, hogy mára már nem is tudjuk az okot és a hóbortos szüleimet ez cseppet sem zavarja. Tutira ők ketten a legbogarasabb és legszétszórtabb kékvérűek a vámpírok között. Apám amolyan tudós fajta, aki megszállottan kutatja az elemek és a morák kapcsolatát. Anyám művész, aki folyton a műtermében gubbaszt és a képzelet birodalmában kalandozik. Lena, az ikerhúgom és én, pedig éltük az aranyifjak életét, míg.
Míg egy fülledt tavaszi alkonyon a morák végzetének kegyetlen világa ránk nem talált és be nem kebelezte az eddigi nyugodt kis életünket...

Az ágyamon hevertem és a plafonon futó intarziákon nyugodott a tekintetem. Az álom és az ébrenlét közti ingadozásból egy éles hang rántott ki, mely a földszintről szűrődött. Meglepetten fordítottam oldalra a fejem és az ajtóra néztem, azt várván, hogy mikor ront be rajta valaki. Mikor ez elmaradt feltápászkodtam, majd lustán kicsoszogtam a szobámból. A személyzetünk nagyon diszkrét, mindig alaposan és jól végzik a munkájuk -amire a szüleim azt se tudják, hogy létezik-, így nem értettem mi lehet a hangoskodás oka.
A lépcső tetején a húgom állt. Értetlen arckifejezése és félkész sminkje arra utalt, hogy ő is hallotta amit én.
-Mi van?- húztam be az ajtót, majd odaballagtam mellé. A kávém nélkül még félálomban, ködös aggyal túl korán volt, hogy bármi értelmeset is gondoljak.
-Nem tudom. Azt hiszem sikítást hallottam.- tekintete az alsó szintet kémlelte. Nekem nem volt kedvem csak álldogálni, így elindultam le a lépcsőn.
-Most hova mész?- szaladt utánam Lena.- Lehet apa egyik kísérlete szabadult el.- mondta. Hangja nem volt ijedt, de a szemében láttam annak a tűzvésznek az emlékét ami kisgyermekkorunkba emésztette fel a házunk.
-Jobb a problémák elé menni, minthogy azok érjenek utol!- mondtam neki és lekaptam a poroltót a falról. A húgom beharapta az alsó ajkát, de a piros tárgy megnyugtatta. Mögém húzódott és mint az árnyék úgy osont utánam. Lena nem épp harcias típus és én sem vagyok az a tipikus hős, és bár mindig vitázunk azért bennem van az ösztön, hogy óvjam őt. A húgom a lelki terror nagymestere, míg én az erőben és persze a mágiában hiszek. Igaz még épp csak megmutatkozott, hogy mire szakosodhatom -erre a húgom féltékeny is, mert nála még semmi jele a mágiának- de én ha tehetem próbálgatom a "szárnyaim". Anyám szerint nem szabad harcra használnunk a tehetségünk, de ahogy apám mondja: "miért kaptuk ezt az erőt, ha nem azért, hogy használjuk..?" - így hát használom, több-kevesebb sikerrel.
Leérve a földszintre nem volt füst. Ez jó jelnek vettem. Aztán meghallottam a hangokat a bejárati ajtó felől. Pár hosszú és kecses lépéssel az ajtó előtt álltam, kezem a kilincsen, majd egy gyors mozdulattal kitártam. A poroltó készüléket szorongatva eltökélten, harcra készen álltam, de meglepetésemre nem egy betörőt, hanem a szüleinket és a házvezetőnőnket találtam ott.
-Sari... Mi folyik itt?- intéztem a kérdést a házvezetőnőhöz. Valahogy nem is tudatosult bennem, hogy a szüleim is itt vannak, hisz még a nap utolsó sugarai narancsba borították az ég alját. Nekik pedig nem szokásuk a korán kelés, na nem mintha nekem az volna, csak épp buliba készültünk.
-Ifjú úr.- fordította felém a tekintetét az idős asszony. A nő tekintete rémületet tükrözött ezt a húgom is megérezte, mert belém karolt.- Vigye be a kisasszonyt, ez nem neki való látvány.- mondta féltő hangon. Persze mint mindig, anya és apa nem úgy viselkedtek, mint a felnőttek. Ez sokszor előny volt, de néha -mint most- elég bosszantó.
-Szörnyű, mégis szépséges, ahogy a nap sugarai megcsillannak az élettelen testén.- mondta anyám elmerengve. Ekkor követtem csak a pillantását, ami egy földön fekvő halmon nyugodott. Egy sólyom volt.
-Nem maradt egy csepp vére se.- mondta apám olyan hangon, mint aki épp egy matekpéldát old meg. Lena halkan felnyögött, ahogy észrevette a halott madarat. Nem is a kitört nyakú szárnyas rémített meg, hanem a jelentés, amit magában hordott.
-A vándorsólyom a mi címerállatunk.- motyogtam az orrom alatt, de a felnőttek vagy nem hallották vagy csak nem akarták meghallani a tényt, ami majd kiszúrta a szemük.
-Azonnal eltakarítom.- mondta Sari és eltűnt, hogy aztán egy szemetesszákkal és egy felmosóval térjen vissza. Apánk fejcsóválva átkarolta, majd bekísérte az anyánkat, aki eközben arról beszélt, hogy melyik technikával festi le a madarat, mely oly tökéletesen ábrázolja az élet és az elmúlás törékeny pillanatát...
-Ki tehette?- fixírozta a húgom a tükörképét, hogy sminkje utolsó simításai tökéletesítsék az amúgy is angyali arcát.- Talán az az átkozott Jenna Laine, aki nem bírja megemészteni a győzelmem! Most őszintén, én tehetek róla, hogy népszerűbb, szebb vagyok nála?- meredt rám a tükörből. Tudtam, hogy ha nem reagálok, azt személyes sértésnek veszi, így vállat vontam.
-Na ugye hogy nem. A szavazás egyértelmű volt. Én leszek a bálkirálynő!- folytatta, de én nem is figyeltem. Valami ott motoszkált a fejembe, de nem bírtam rájönni, hogy mi nem hagy nyugodni. Végül a húgom csacsogása elvonta a figyelmem és lassan én is ráhangolódtam a partira, amit már hónapok óta szerveztek a kis mora közösségünk legifjabb tagjai...
A hegyek között meghúzódó magániskola csarnoka teljes pompájában ragyogott. Egy diszkógömb és rengeteg ezüst csillag verte vissza a fényeket, amik a sötét helyiségben cikáztak. Az aula szélén feldíszített asztalok álltak, amik roskadásik meg voltak rakva étellel. Persze, azért pár etetőhelyiség is nyitva maradt.
-Szevasz!- lépett elém a legjobb barátom, Ville Virtanen. Alakja a sötétben még nyurgábbnak tűnt. Fekete haja beleolvadt a háttérbe, csak villogó szeme és a fehér nyakkendője virított a sötétben.
-A sulibál utáni kis magán buli le van zsírozva.- mondta vigyorogva. Rendes körülmények között alig várnám a füstös, piás, csajos tivornyát, de most a gyomrom görcsbe rándult. De mielőtt bármit is válaszolhattam volna a húgom perdült mellénk és belekarolt Ville-be.
-Ugye nem mondtad komolyan, hogy meghívtad az emberlányokat is..?- húzta össze a szemöldökét a tesóm.
-Dehogynem. Néha nem árt a változatosság. Tudod, integráció!- válaszolt a fiú sunyi vigyorral, mire Lena belebokszolt a vállába. Ville elkapta a húgom derekát, majd megcsókolta.
-Ajjj..- sóhajtottam és elvonultam a puncsos tál felé, amit valaki felturbózott. Nem tagadom, kissé féltékeny vagyok rájuk. Persze örülök nekik, de néha elkeserít, hogy senkit sem tudok közel engedni magamhoz. Voltak barátnőim, de az ember lányok nem ismerik az igazi valóm, míg a mora lányok meg csak hiszik, hogy ismerik, de vagy az aranyifjút, vagy a száműzött királyfit látják bennem és én egyik sem vagyok. Én csak Lev szeretnék lenni és azt szeretném, ha valaki a külsőségek mögött a lelkemet is látni. Ezek a gondolatok valahol mélyen elrejtve, a vagány srác álarca mögé dugva szunnyadtak bennem. És ahogy szoktam, most se engedtem, hogy utat törjenek maguknak. Közben lassan a bál véget ért, Lena megkapta a koronáját, majd egy kisebb csoport társaságában elhagytuk a nyüzsgő helyiséget...
A hold már a hegyek felé közeledett, de még jócskán volt idő napkeltéig. A kis erdei lak kandallójában ropogott a tűz. Ifjú morák és emberek partiztak az erdő közepén magányosan álló házban, nem sejtvén, hogy mekkora veszély les rájuk.
Az asztalnál egy kis gázlámpa fényénél ültünk és pókereztünk. Velem szemben Ville, Marko és Katja feszülten figyeltek.
-Színflös.- terítettem ki önelégült vigyorral az öt azonos színű lapom.
-Pfff... piszok mázlista!- fortyant fel Katja.
-Azt hittem blöffölsz!- morgott Marko. Ville már rég eldobta a lapjait. Túl jól ismert. Lena a kanapén terpeszkedő és sörözőktől nem messze két emberlánnyal csacsogott. Az egyik lány felkeltette a figyelmem. Bár tudom, hogy a vérét szigorúan tilos megkóstolnom, attól még elszórakozhatok vele. Lazán, hanyag mosollyal léptem melléjük, de mielőtt bármit is mondhattam volna az ajtó szó szerint lerobbant a keretről. Ezután minden olyan gyorsan történt. Két hatalmas alak, vérben forgó szemekkel rontott be a kunyhóba és pusztítani kezdett. Nem szóltak, nem kértek és nem fenyegettek, csak romboltak és gyilkoltak. A kanapénál lévők voltak a bejárathoz legközelebb. Láttam, ahogy az egyik elkapja Anna-t az évfolyam társam és beleharap a nyakába, míg a másik egy embersrác nyakát töri ki. Hirtelen mintha megállt volna az idő. A percek ólomsúllyal csoszogtak és csak a bíborcseppeket láttam, ahogy a lány nyakából a fapadlóra hullanak.
-Lev! Lev!- ráncigálta valaki a karom. Zavaros tekintettel pillantottam a húgomra, aki halálra rémülve nézett rám.- Gyere már!- sikította, de nem tudtam hova mehetnénk, hisz csak egy kijárat volt, amit a két striga eltorlaszolt. Érdekes volt, hogy a sikolyok, a szél süvítése és a magnóból szóló rock zene mellett is meghallottam ahogy az egyik ablak kitörik. Az ablakhoz rohantunk, ahol Ville már kisegített két lányt. Ekkor, mint egy villámcsapás ismét felpörögtek az események. Lena felsikoltott. Az egyik támadónk elkapta a csuklóját. Ville és én azonnal ugrottunk. A barátom rávetette magát a strigára én meg elrántotta a húgom.
-Juokse (meneküljetek)!- üvöltötte Ville. A kitört ablakhoz taszigáltam Lena-t, majd épp csak ki nem dobtam a résen.
-V-ville.- dadogta remegve ahogy visszanézett rám.
-Rohanj a suliba!- parancsoltam.- Én segítek neki!- láttam, hogy megszeppen, de végül nekiiramodott. Bízott bennem és bár nem tudtam mit tehetnék, de be akartam tartani az ígéretem. Visszafordultam a sötét erdőtől a néhány perccel ezelőttig még barátságos szoba felé. Mindenütt káosz, vér és testek. Tekintetem Ville-t kereste és végül meg is pillantottam, ahogy a striga a fiú lelöttyedt fejét tartja és Katja vérét csepegteti a szájába.
-NEM!- üvöltöttem fel fájdalmasan. Az, amit a legjobb barátommal készülnek tenni a halálnál is rosszabb. A hangomra a másik striga felém kapta a fejét, ekkor a három sarokba szorult társam az ajtó felé vetette magát, hogy menedéket kereshessenek a sötét erdőben. Érdekes módon a félelmem elszállt, helyét a harag, a tettvágy és az adrenalin vette át.
-No da, Malenʹkiĭ prints...- vigyorodott el. Az orosz nyelvtudásom hagy némi kívánni valót, de azért megértettem a szavait, amik ezek voltak: "De igen, kicsi királyfi."
Harciasan vicsorogtam, de megértve a gúnyos szavait úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
-Ez mit jelentsen..?- kérdeztem és nem kis akaraterőmbe került, hogy a hangom ne remegjen.
-És hol van a devushka (lány)?- kérdezte erős akcentussal. Értetlenül ráztam a fejem, pedig értettem a kérdést. Sőt, azt hiszem kezdett összeállni a kép és ez rémisztőbb volt a halálnál és a strigává válásnál is.
-Miattunk...- akartam kérdezni, de nem bírtam folytatni. Égetett a bűntudat. Az nem lehet hogy miattunk történt mindez, hogy miattunk haltak meg ennyien és hogy a legjobb barátom talán örökre lelketlen vadállattá válik. Nem, az nem lehet!
-Da (igen).- biccentett, majd kiélvezvén a fizikai és azt az előnyét amit az információ sokkja okozott, lassan elindult felém. Az agyam zakatolt. Mit akarhatnak? Mi már rég nem számítunk királyi vérnek, hisz még csak rendes testőrségünk sincs. Persze védővarázs van a házunkon, de ez alap. Nem értem. De egyben biztos vagyok: nem akarok meghalni és a családomat sem hagyom! Aztán a következő mozdulat csak úgy jött ösztönszerűen. Legyintettem és a gázlámpa a strigához vágódott. Vérfagyasztó üvöltés zengett, ahogy a lény lángra kapott. Én pedig kivetettem magam az ablakon és csak rohantam. Nem bírtam hátra nézni, végig Ville utolsó szavai csengtek a fülemben: "meneküljetek!"...
-De errefelé már századok óta nem volt striga támadás.- nézett fel értetlenkedve anyám az iskola testőrségének vezetőjére miközben a húgomat simogatta.
-Mi sem értjük. Amint a lányuk ideért riadót fújtunk, de mire odaértünk a leégett kunyhóban csak egy felnőtt és pár gyermek maradványát találtuk. A nyomokat eltüntették.- mondta kemény hangon, de a szeme szomorúságot tükrözött.
-Szép volt fiam!- veregetett vállba az apám.- Megöltél egyet!
-Én nem... csak...- hajtottam le a fejem. Nem éreztem büszkeséget, csak kétséget. Hogy magyarázzam el? A morák nem használhatják a mágiát fegyvernek, még ha mentségemre nem is tudtam száz-százalékig mit is teszek. És hogy mondhatnám meg Lena-nak, hogy lehet a szerelme striga lett. Nem, képtelen vagyok!
-Szerencsém volt...- mondtam keserűen. Iszonyú bűntudat gyötört mind a hazugság, mind a barátom miatt.
-Óvintézkedéseket kell tennünk, de a gyermekeik elmondása alapján a maguk családja volt a célpont.- mondta ki a testőr amitől én is rettegtem. Ekkor berohant egy másik dhampír.
-Petri, most kaptuk a hírt. Az éjjel lemészárolták Pyotr Pilgrim-et és családját. Rajtaütés volt és...- ekkor meglátta a döbbent arcunk.
-Nem!- kapta anyám a szája elé a kezét.
-A bátyám.- meredt maga elé az apám. Rajtunk kívül, ők voltak az utolsók a Pilgrim vérvonalból.
-Ez nem lehet véletlen!- dörzsölte meg Petri az állát.- Kirsi, szervezz meg egy gyors utat az Udvarba.- adta ki az utasítást a testőrnőnek, aki azonnal elviharzott.
-Mi folyik itt?- kérdezte apám. Nem értette a dolgot, ami rémisztő volt a számára, hisz ő a tudomány "embere".
-Biztos helyre kell magukat vinnünk. A királynő udvarába, hogy...- kezdte felvázolni a helyzetet a marcona testőr, de anyám közbevágott.
-De-de... itt van az életünk, a gyerekeink ide járnak iskolába és mi...- elcsuklott a hangja. Nem bírta kimondani a terhet amit magunkon cipelünk: száműzöttek vagyunk!
-Így lesz a legjobb! Magukat a királynőhöz visszük Lev és Lena a legjobban őrzött iskolába a Szent Vlagyimir Akadémia-ra mennek.- jelentette ki és nekünk egyszerűen nem volt erőnk vitatkozni. Fáradtan másztunk be az elsötétített autóba ami hazavitt minket, hogy összerakjuk a legszükségesebb cuccaink. Érdekes, még a húgom sem nyavalygott, hogy nem hozhatja a gardróbjának a teljes tartalmát. Láttam a szemében, hogy gyászol, ahogy a családom minden tagja. Senki nem hozott sok mindent, egyedül Sari-hoz, az idős házvezetőnőnkhöz ragaszkodtunk, akinek végül megengedték, hogy velünk jöjjön...
Hosszú volt az út a Finn havas tájtól a Montana-i hegyekig. A szüleim talán életem során most először ragaszkodtak ahhoz, hogy együtt maradjunk, de én most mindennél jobban szerettem volna egyedül lenni.
-Gyere velünk!- könyörgött Lena még azután is, hogy kiszálltam a kis magánrepülőből.
-Nem megy. Nem bírnák csak ülni és várni. Ez talán elvonja a figyelmem.- böktem az állammal az akadémia sötét sziluettje felé.
-De nekem szükségem van rád!- görbült le a húgom ajka.- És anyának, meg apának is...
-Szerintem te is itt maradhatnál.- mondtam kedvesebb hangon, mint amit tőlem megszokhatott.
-Én...- láttam, hogy habozik. Éreztem hogy bízik bennem, de félt.- Az Udvarban biztonságosabb.- bökte ki végül.
-Rendben. Akkor majd később!- öleltem meg és nyomtam egy puszit a homlokára.- Várlak, és ne felejtsd el Lena, hogy te vagy az én toinen puoli-m.- mondtam mosolyogva. A húgom szomorúan, de otthagyott, majd a gép felszállt a fellegek közé és eltűnt a szemem elől.
Pár röpke pillanatig még a borús eget néztem, aztán követtem a dhampírt az elsötétített dsziphez, ami az iskolába visz.
Útközben azon reménykedtem, hogy az új helyen elfelejtem majd a barátom halálát és lehetséges feltámadását, hogy az ikertestvérem is felépül a traumából és, hogy a családomat fenyegető láthatatlan veszély eltűnik.
Csak egy kis idő! Biztattam magam, majd ahogy egyre közeledtünk az ismeretlen épületcsoporthoz magamra öltöttem a nemtörődöm, flegma srác maszkját és felvérteztem magam az új világ ellen ahova nemsokára megérkezem...

Nagyon tetszik! Az előtörid szép és színvonalas. Természetesen elfogadva.
Jó játékot kívánok!

Lakhelyed a mora lakosztály, fiú kollégium, 1-es szobájában található.