Montanai zöldkert

Montana legnagyobb parkja, mely közepén egy mesterséges tó áll, körülötte padokkal, és fákkal. A park déli részében pedig egy nagy játszótér található, a gyerekek számára.

Úgy suhantam át a parkon, mint valami kísértet, közben figyelve arra, hogy meg ne lássanak. Lassan lelassítottam a lépteimet, majd megálltam. A természetfeletti gyorsaságnak csak előnyei vannak.
A kastélyhoz hasonlóan ez is hatalmas park volt, ha nem nagyobb. Tele padokkal és fákkal. Nem akartam leülni, így hát egy fának dőlve ácsorogtam és magamba szívtam a friss éjszakai levegőt. Behunytam a szemem, és összpontosítottam minden egyes apró hangocskára. Halottam a víz csobogását, a kocsik hangos brummogását, sőt még a közeli éjszakai klub diszkó zenéjét is halottam. Ezek a dolgok egy ember számára ismeretlenek ekkora távolból, de nekünk ez mindennapos. Néha zavar, de már kezdek hozzászokni.

Város:
-Köszönöm.- biccentettem a testőrnek, aki az ellenkezésem ellenére is velem jött. Na igen, ez már nem a békés -vagyis hosszú ideig az volt- északi felföld. Itt nem sétálgathat egy mora egymagában, mert minden árnyékban strigák lapulhatnak. Legalábbis a testőr ezt szajkózta, míg a belváros felé hajtottunk.
-Szeretne még valamit venni?- kérdezte a férfi, miután betette az autóba a csomagjaim. Igazából nem volt szükségem semmire, csak szerettem volna egyedül lenni, kiszellőztetni a fejem, de ez meghiúsult. Nem mintha sok vizet zavarna a testőr, de nem vagyok hozzászokva, hogy az árnyékom egy két lábon járó, két méter magas, izomkolosszus. Feszélyezett és h#lyén is éreztem magam. Ez minden volt csak nem természetes ás feltűnés mentes. Bezzeg a húgom ezt biztos imádni fogja, de nekem ez egyenlőre sok volt. Én most csak szerettem volna sétálni.
-Ide még bemegyek.- böktem az egyik üzlet felé. A testőr azonnal megindult, hogy kövessen, de én egy intéssel megállítottam.
-Egyedül vennék alsógatyát.- mondtam kissé nyersen. A dhampír nem örült, de végül kint maradt. Odabent halk zene szólt én pedig csak motoszkáltam. Aztán megpillantottam a piros EXIT feliratot és egy hirtelen -tudom, ostoba is- ötlettől vezérelve kiléptem az ajtón...

Kert:
Nem akartam elszökni, vagy bárkit bajba sodorni. Egyszerűen csak hiányzott a természet közelsége és hogy séta közben gondolkozhassak. Ville-vel gyakran túráztunk, síeltünk vagy másztunk hegyet. Na nem mintha G.I Joe-k lettünk volna, de nálunk bebizonyosodott, hogy aki lassan jár az tovább ér. A lényeg a felfedezés, a helyzetmegoldó készség és a természet közelsége volt.
Bűntudat gyötört a barátom miatt, úgy éreztem cserbenhagytam. A legszörnyűbb, hogy nem tudtam biztosra, hogy mi lett vele. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál!
Lehajtott fejjel, a macskaköves járdát bámulva baktattam. Nem figyeltem merre megyek, csak vitt a lábam előre. Lassan a város fényei elhalványultak, a zajai elcsendesedtek. Helyüket tücskök ciripelése, szentjánosbogarak éji fénytánca vette át. Csillagok sziporkáztak felettem és a hold fakó fénybe borította a kertet ahova tévedtem. Háborgó lelkemet megnyugtatta a békés környezet, de ezt az idillt halk léptek szakították meg.
-Ajh.- sóhajtottam lemondóan. Hát ennyi volt, a testőr megtalált. Tudtam, hogy lecseszést fogok kapni, így elébe akartam menni. Megfordultam, hogy kimagyarázzam magam, de bennem rekedt a szó és csak álltam, mint egy sóbálvány....

A szél egyre felerősödött, a faágak suhogása hangosabb lett. A park másik végében lévő étteremből pedig finom illatokat csalt az orrom alá, amit én nem különösebben értékeltem. Jelenleg amire szükségem lenne egy kis friss kiadós vacsora. Értesültem arról, hogy a kastélyban van néhány
"vérszajha" akik a mi etetésünkért felelnek. Ez az egyetlen olyan dolog, amit jónak tartok, mióta Montanában vagyok. Igaz az a kemény három óra nem mondható hosszú időnek.
Ekkor éreztem meg a különös szagot. Először halovány volt, majd egyre felerősödött. Ez egy mora! Kinyitottam a szemem, majd ijedten néztem körül. Ha itt van egy mora akkor bizonyára egy testőr is van mellette. Vele azonban nem szívesen találkoznék. A szemem nem hunytam le egy másodpercre sem, és próbáltam az szagokra koncentrálni. Kell, hogy dampyr is legyen a közelben. Azonban akár mennyire is akartam, nem éreztem a jelenlétét. Egy fiú tűnt fel a közelben, a mora. Rajta kívül azonban senki mást nem láttam. Kihasználva az alkalmat mögé léptem, és hangot adva a lépteimnek egyre közelebb kerültem hozzá. A pasas hangját egy "Ajh" szócska hagyta el, mikor azonban megfordul földbe gyökerezett a lába. Jó néhány másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Arra számítottam, hogy a fejvesztve, sikítozva kezd föl alá rohangálni, de a fiú csak állt és bámult rám. Hirtelen felnevettem. Ilyennel sem találkoztam a stigaéveim alatt. Tettem még egy lépést felé, mire ő apró léptekkel elhátrált előlem.
- Hol a testőröd? - lágy tekintetem, és gyengéd külsőm ellenére a hangom erősen és hidegen csengett.

Jó volt egyedül lenni, csak én és az éjszakai égbolt. A távoli város zaja biztonságérzetet adott, így nem is gondoltam az árnyak közt bujkáló mumusokra. Hát, elég rosszul tettem. Sajnos a testőrömnek igaza volt és alig tettem ki a lábamat a védelmezőm látóköréből máris szembe is találtam magam eggyel.
Ilyen az én szerencsém. Azt hiszem vonzom a bajt és az élőholt strigákat.
Az első reakcióm a döbbenet és a félelem egyvelege volt. Csak álltam és néztem a fehér-bőrű női alakot. Első ránézésre nem tűnt veszélyesnek. Sőt, törékeny kislánynak tűnt a sápadt hold fényében. Csak a szeme vöröses árnyalata és az illata árulkodott, hogy mi is ő valójában.
Aztán a reakcióm lassan átment haraggá. Még elevenen élt bennem Ville halála. Elfogott a keserűség és a tehetetlen düh. De nem moccantam. Semmi pénzért nem adtam meg volna neki, hogy félni lásson, még ha ez a makacsság az életembe is kerül.
A lány elnevette magát, mire én laza testtartást vettem fel és karba fontam a kezem.
-Valahol és bárhol.- mondtam a világ legtermészetesebb hangján.- Gondolom épp arra vár, hogy megtegyél még egy lépést és letéphesse a fejed.- megálltam és nem néztem félre. Egyenest a szemébe néztem, tudván, hogy így a blöfföm igaznak hat.

Csak álltam és pislogtam. Hogy a f3nébe tud ilyen természetesen bájcsevegni velem?
- Valóban? - Elfojtottam egy halvány mosolyt, majd hátráltam néhány lépést. - Ha a közelben lenne már rég észrevettem volna, bármennyire is jó a pasas. De ne aggódj, nem fogok belőled lakmározni. Legalábbis egyelőre nem. - Leültem a legközelebbi padra, ami két lépésre volt tőlem. - Csakis rajtad múlik minden. - Kacsintottam felé, majd a mellettem lévő helyre mutattam. - Sosem traccsoltál még strigával, mi? Itt az ideje.

Montana belvárosa nyüzsgő és élettel telinek tűnt de ez a kis zsúfoltság semminek számított, ha számba vettem, hogy Madridban mekkora szokott lenni a zsivaj, így estefelé. Sok étterem és kávéház még nyitva volt de nem volt kedvem egyedül iszogatni. Tovább sétáltam a macskaköves utcákon és kusza gondolataimba merültem.Nem volt a legbölcsebb dolog a kastély falain kívül tartózkodni de hajtott a kíváncsiság, a vágy, hogy cselekedjek. Nem voltak velem a barátaim, hogy hátulról fedezzenek de elég kifinomultnak éreztem az érzékeim ahhoz, hogy felfedezhessem, ha követnek. Míg egyre beljebb sétáltam a város szívébe annál csöndesebb lett a holdfényes éjszaka. Sötét volt és halk még a tücskök megnyugtató ciripelése sem hallatszott és rossz előérzetem támadt. Halkabbra fogtam a lépteim és az apámtól tanult módon próbáltam zajtalanul haladni.Pár lépésnyi lopakodás után egy kertbe értem és meglapultam az árnyékok védelmező félhomályában bízva abban, hogy most is csak a paranoiás érzéseim vezérelnek...

Arcom olyan sima volt, mintha márványból faragták volna. Külsőm mint a nyugodt óceán, de a belsőm, mint a viharos tenger. Nem mondom, ha nem lennék alapból is olyan aki nem mutatja ki az érzelmeit, talán most reszketve vinnyognék az életemért. De nem teszem!
Utáltam, hogy egyedül vagyok és, hogy nem döfhetek azonnal a fekete szíve helyébe egy karót. Hát mi maradt..? Időhúzás és a remény, hogy a testőröm tényleg jó és már a közelben van.
-Pasas.- húztam fel a szemöldököm.- Miből gondolod, hogy pasas?- ingattam a fejem. Halvány mosoly futott végig az arcomon, melytől még jobban elbizonytalaníthattam a strigát.
-Amúgy tényleg jó a védelmezőm, ha még észre sem veszed. Vagy csak te vagy kezdő...- vontam vállat, mintha az egész nem számítana, mintha csak egy focimeccs játékosairól csevegnénk.
-Oh, köszi. Milyen rendes vagy.- mondtam, de azért a biztonság kedvéért nem mozdultam. Még sosem hallottam olyan strigáról, aki nem vetette volna rá magát egy morára. Persze nem bánom, hogy megtaláltam az első kivételt.
-Ha rajtam múlik, akkor én nem szeretnék vérburger lenni az étlapodon.- húztam el a szám. Amikor a helyre mutatott megráztam a fejem.
-Nem kösz. Jobb nem kisérteni a sorsot.- ezt olyan higgadtan mondtam, hogy akár arra is érthette, hogy a dhampír csak arra vár.
-Nem, a strigák nem a traccsolásról híresek. Előbb harapnak, mint kérdeznek.- szűkült össze a szemem.- És te miért is trécselnél velem?

- Ugyan már. Nem vagyok ostoba! A legtöbb dampyr férfi. Találkoztam már párral, és hidd el, most nem szívesen játszadoznék. - Hangomból eltűnt az iménti báj, és helyette haragos, sértődött hangon szóltam hozzá.
- A kezdő te vagy! Ha nem az lennél sarkon fordultál volna és mentetted volna ami még menthető. Nem hiszem hogy sikerrel, de mivel nem tetted... - Hagytam egy kis szünetet majd ránéztem. - Nem foglak bántani. - Őszintén is gondoltam. Nyugisan szeretném eltölteni a Montanában töltött időt.
- Előbb harapnak mint kérdeznek? - Halkan felkuncogtam. - Kivétel erősíti a szabályt nemde? - Hirtelen megéreztem a dampyr jelenlétét. Felpattantam, majd egy szempillantás alatt a kis mora mellet teremtem. - Itt a kis dampyrod. - Suttogtam a fülébe, miközben a háta mögött állva szorítottam meg a vállát. - Ne mozdulj, és akkor nem esik bajod.
- Semmi hirtelen mozdulat, különben a morád halott. - Kiáltottam arra, amerről éreztem a dampyr jelenlétét. Egy lány lépett elő a fák árnyékai mögül.

A védelmező fák ezúttal nem bizonyultak olyan óvónak, mint azt az előbb naivan hittem.Sokszor láttam már strigát, könnyen felismerem őket: elvadult, vérben forgó szemek, kihívó tekintet. De egy olyannal sem találkoztam, aki ilyen hamar felfedezte volna az ottlétemet. Halk voltam és nesztelen. Rámkiáltott és én nem tehettem mást: kiléptem a búvóhelyül szolgáló fa mögül és görcsbe rándult a gyomrom. Egy mora is vele volt! Ösztönösen a lábamhoz kaptam és megnyugtatólag észleltem, hogy az ezüstkaró ott feszül a nadrágom alatt. Végigpörgettem magamban az összes élményemet ezekkel a vadállatokkal, megpróbáltam kisakkozni ő vajon melyik fajtából való: a tény, hogy a mora még élt és sértetlennek látszott arra utalt, hogy a játszadozunk az étellel azután vacsizunk típus. Remek! Az ilyen szadistákat még kellemesebb kivégezni.
Tettem egy lépést feléjük de a striga szorosabban markolta meg a fiú vállát, így megállásra kényszerített.
- Nem a morám - mondtam határozottan. - Így nem is kötelességem a védelme - folytattam. - De - elhallgattam pillanatnyi szünetet hagyva, hogy felfogják a hallottakat és észrevétlenül a lábtájékomra csúszhasson a kezem.

-Ahogy a legtöbb striga is férfi. Gondolom az erő miatt.- ismét csak vállat vontam. Tulajdonképpen kit érdekel, hogy nő vagy pasi, aki elveszi az életem. Nem igaz? És mi értelme lenne vitába szállni... A nők a női nemet, míg a férfiak a férfi nemet tartják jobbnak és ez mindig is így lesz! Én se vagyok jobb. Nehéz elképzelni, ahogy egy lány védelmez. A nő testőrök, mint a fehér hollók. A többség vérszajhának áll és gyereket nevel, minthogy kemény munka árán testőrnek álljon.
Velem ellentétben a lány kimutatta az érzelmeit -nem is tudtam, hogy a strigák még éreznek-, egykori élettel teli bájos arca most durcás ráncokba szökött. Ezt egyszerre véltem jó és baljós jelnek.
-Kezdő mi? Kezdő életben maradó?- kérdeztem flegmán. Még így, hogy bármelyik percben átharaphatja a nyakam, még így sem tudtam levetkőzni az én "bájos" stílusomat.
-Minek fussak? A végzet elől nem futhatunk.- egy hosszú másodpercre lehunytam a szemem. Ville arcát láttam, ahogy ádáz tekintettel ráveti magát a strigára, feláldozva magát értünk.
Nem fog bántan? És még el várja, hogy el is higgyem. Ha nem volna striga, akkor sem bíznék benne, így meg aztán pláne nem, én már csak ilyen vagyok. Arra, hogy nem akar megharapni nem tudtam semmit mondani, mert máris mögöttem volt és megmarkolta a vállam.
-Na igen a kivétel.- húztam el a szám. Mereven álltam, meg sem rezdültem. Minek kapálózzak, hisz az ereje jóval nagyobb az enyémnél, hacsak... Egy gondolat motoszkált az agyam mélyén és egy mélyről jövő, bizsergető érzés áradt szét bennem.
Nem is figyeltem az utasításaira, csak két szót hallottam meg: "a morád halott".
A dhampír szavai csak még jobban felbosszantottak. Hát így bízd az életed egy nőre! Elegem lett. Én csak egyedül akartam lenni, erre...
-Elég!- fakadtam ki. Hangom izzott a dühtől, amin magam is meglepődtem. Azt vártam, hogy ujjak csavarodnak a nyakam köré és satuként szorítják ki belőlem a szuszt, de a hideg érintés elmaradt. Kinyitottam a szemem, állkapcsom ellazult és döbbentem néztem körül. Egy mini tornád közepén álltam, szél süvített körülöttem és falevelek táncoltak. A striga és a dhampír eltűntek. Gondolom a szél ereje eltaszította őket és most valamelyik fa tövében, vagy bokor alján pislognak értetlenül. Pont mint én. Még sosem sikerült ennyire erősen a mágia használata. Feltételezésem szerint a düh, harag, a kétségbeesés, az élni akarás és a nem kevés adrenalin megtette a hatását.
-Elég.- mondtam most már magamnak. Hangom erőtlenül szólt. Nem tudtam irányítani a varázserőm, így az gyorsan leszívta az energiám. A térdem megremegett és négykézlábra rogytam. A mágikus levegő még pár pillanatig vibrált körülöttem, majd elillant mellőlem. Úgy lihegtem, mind aki lefutotta a maratont. Próbáltam lenyugodni, erőt gyűjteni, mert elakartam tűnni innen, ahol strigák lesnek rám és dhampírok jönnek a "megmentésemre", akik semmibe veszik a feladatuk. Én pedig még élni akarok..!

- Mindketten idióták vagytok! - A hangom egyre erősebb lett. - Mit tudtok rólam? - Vettem néhány mély levegőt, majd halkan folytattam. Annyira halkan, hogy csak a fiú, meg én hallottuk. - Nem kértem, hogy bíz bennem. Minek is bíznál? Csak annyit kértem, hogy beszélgessünk el egy kicsit. Erre megjelenik ez az átkozott dampyr, és mindent elront. - Mikor a lány közelebb lépet fenyegetés kép erősebben szorítottam meg a fiú vállát.
- Igazad van, nem kötelességed a megvédése, de az én megölésem az. - Ekkor megéreztem a bőrömön a hideg szél érintését. Olyan erővel repített arrébb, hogy a közeli fa törzsének csapódtam. A csupasz hátamat felsértette a fa érdes kérge, és a fejem is betört. Az egész testemet elárasztotta a düh. Sosem éreztem még ekkora haragot, egy mora iránt sem. Felpattantam, majd a kis mora elé léptem. Nem értem hozzá.
- Meg tudsz ölni? - Kitártam a karomat. - Próbáld csak meg! Gyerünk! Ha sikerült megsebesítened, akkor képes vagy megölni! A pokolba is, tedd meg! - Kiáltottam a morára. A szemem szúrt. Ekkor vettem észre, hogy néhány kósza véres könnycsepp szántotta végig holt fehér arcom.
- A morák is olyanok, mint az emberek. Átvernek mindenkit! Mindenkit becsapnak és elárulnak. Akkor tedd meg te is! Nincs veszteni valóm. Senkihez nem kerültem közel, mert attól féltem megbántom. De rájöttem, hogy azok, akik igazán elárulnak, azok... - Még mindig hangoskodtam. - Azok ti vagytok. Előítéletetek van mindenkivel szemben. Meg sem próbáljátok őket megismerni. Akkor minek is kíméljem meg az életeteket. - Csak beszéltem, beszéltem, magam sem tudtam mi értelme annak amit mondtam. Csak ömlöttek belőlem a szavak. És még a mai napig reménykedem abban, hogy találok valakit, aki legalább egyszer, csupán egyszer mond nekem valami biztatót? Valami csodálatos szót, mint például, hogy szeret? Vagy hogy tisztel? Vagy mit tudom én. Igen bíztam abban. Sosem láttam be, hogy ez számomra ez elérhetetlen dolog. Csak most értettem meg.

Mielőtt bármit is cselekedhettem volna a mora megvédése érdekében hatalmas horderejű szél-áram csapott arcon és repített át a parkon, távol a morától, túl messze ahhoz, hogy időben visszaérjek és megmenthessem. A bűbája erősen vágott neki a szökőkút kávájának, távolról hallottam, ahogy a striga már is feleszmélt a "támadásból", ami megérzéseim szerint egy véletlen folytán esett meg. Tudom milyen amikor tudatos egy mora bűbája. Elégszer gyakoroltam Sammel. Ismerem, amikor a felfokozott érzelmek még nagyobb hatalmú bűbájt képesek felkorbácsolni a morákból, ez is egy olyan volt.
A gerincem a káva élére esett, felsikoltottam fájdalmamban de a tudat, hogy a mora meghal és én nem segíthettem, elviselhetetlenebb dolog volt bárminél. Hallottam, hogy a striga ordítozik a könyörületről, az árulásról és ehhez hasonló magasztos érzelmekről én meg el nem tudtam képzelni, hogy micsoda ízlésficamos író könyvébe csöppentem, ahol a strigáknak emberi érzéseik vannak és egy percig is elgondolkoznak a tetteik következményéről még mielőtt azt megtennék.
Feltápászkodtam, megmarkolva a szökőkút peremét; dühtől eltorzult arccal rohantam át a parkon félretéve sajgó hátamat, egy dologra összpontosítva: a strigára! Futás közben előrántottam az ezüstkarót és céltudatosan támadtam rá arra lényre, aki megpróbálta megkísérelni megölni a morát. Lényem minden egyes darabja a halálát kívánta, mégha ez a striga különcebb is de ugyanolyan patkány, akár az összes többi. Félpillanaton belül odaértem. A fiú mögé álltam és magamhoz rántottam megdermedt testét. Magam mögé löktem és a striga szívére céloztam.
- A kötelességem, hogy megöljelek és meg is teszem! - kiáltottam majd összeszedve minden erőmet, rávetettem magam.

-Nem én tehetek erről.- mondtam visszafojtott hangon a strigának.- A fajtád miatt ítélnek el ahogy engem is...- mondtam, majd jött a dhampír és az én kibukásom.
Aztán egyedül voltam és remegtem mint a nyárfalevél. A varázslat rengeteg erőt leszívott belőlem. Egyszerre voltam büszke magamra, hogy ilyen nagy erejű mágiát sikerült végbevinnem és egyszerre estem kétségbe, hogy nem sikerült irányítanom.
Ujjaim a földbe mélyesztettem és ráharaptam reszkető ajkamra. Folyt rólam a víz. Sosem voltam betegeskedő, de most, mintha bacilusok ezrei rohamoztak volna meg, olyan erőtlennek éreztem magam. Legszívesebben aludtam volna, elnyúlnák a zöld füvön és hagynám, hogy elragadjon az álom. De esélyem sem volt összeszedni magam, mert a semmiből előttem termett a striga.
-Én... nem... ölök...- mondtam fáradt hangon. Próbáltam erősnek mutatkozni, de négykézláb a sárban ez nem volt túl meggyőző. Nem tudtam mit mondhatnák arra, hogy azt várja, hogy öljem meg. Talán ez egy teszt, talán csak arra kíváncsi tudok e védekezni... Hát arra én is kíváncsi lennék! De nem is ez volt a legrémisztőbb, hanem, hogy a lány arcán véres könnycseppek gördülnek le.
-Nem... ver-telek...át.- néztem rá megrökönyödve. Mégis mivel vertem át? Hisz ő támadott rám!
-Elő-ítéletek...?- fújtam ki fáradtan a levegőt.- Mégis... mit... vártál? Hogy...- mély sóhaj. Nem is tudom mit mondjak. A strigák vérszomjas, kegyetlen lények, így nem tudtam mit is kéne gondoljak.
-Látod... épp ez... az...- néztem fel rá fáradtan.- Te... a problé-máidra... öléssel teszel... pontot.- mondtam ki őszintén amire gondoltam. Tudtam veszélyes dolog az őszinteség, mert könnyen a végemet okozhatja.
Helyette megjelent a dhampír és felrántott, majd betaszított az egyik bokorba. Nem tudtam talpon maradni. A fejem húzott le. Pechemre egy pad az utamba ugrott és én mint egy profi focista szépen lefejeltem. Egy pillanatig még csillagokat láttam aztán már csak néma csend és feketeség vett körül. Az utolsó gondolatom pedig az volt, hogy ilyen lehet a halál...?

Látszólag a mora fiút eléggé kikészítette a mágia használata. Egy pillanatig nem tudtam mit válaszolni. Belém hasított a felismerés. Valóban öléssel oldanék meg mindent?
- Ki a f3n3 mondta neked, hogy átvertél? - Néztem rá szánakozva. - A roh@dt életbe! Mi a f3nét csinálok én itt egy morával, akinek már annyi ereje sem maradt, hogy pislogjon, és egy mitugrász dampyr fruskával? - Mondtam inkább csak magamnak. Ekkor megjelent a csaj, háta mögé lökve a morát, és nekem rontott. Sikerült elugranom még mielőtt belém szúrta volna a karót.
- Nem nyerhetsz! - Kiáltottam gúnyolódva a háta mögül. Megcsapott az édes vér illata, ami a csaj felsértett hátából jött. - Hagyj békén, és egyikőtöket sem bántom. Te csak egy tanonc vagy. Semmit nem tudsz rólunk, még a tetoválásaid ellenére sem.

(Sorrend: Lev, Niké, Per. Ha megfelel)

Az ugrást elhibáztam és négykézláb a földre estem de a karómat szorosan markoltam, mintha csak az életem függne tőle. Érdekes párhuzam, hogy voltaképp ez is az igazság. Gyorsan felpattantam de a hátamból származó sérülés megnehezítette a feladatot.Rázott a düh a feltételezéstől, hogy gyengének tartanak. Fájt, hogy a félelmeimmel egy olyan valaki szembesít, akinek semmi joga nem lenne vájkálni kimondatlan érzéseim között.
- Azt hiszed, hogy meghátrálnék csak azért mert kegyesen és oly önzetlenül felajánlod a menekülési tervünket? - furcsálltam, hogy többes számban beszélek holott nem is ismertem a fiút, de ebben a pillanatban egymásra voltunk utalva bár nem hiszem, hogy ő harcolós állapotban lenne ezek után.Nem voltam biztos benne, hogy megrepedt gerinccel képes lennék-e legyőzni egy strigát még akkor is, ha ő sincs kimondottan sértetlen állapotban. - Kérdeznék valamit! - néztem a szeme közé; a karót a kezemben markoltam és igyekeztem kiszámítani vajon melyik pillanat lehet az, amikor kihasználhatom, hogy másra figyel. - Miért nem végeztél azonnal a morával? Csak játszadozol velük? - förmedtem rá és kihallottam a hangomból a megvetést. - Mi a sz*rért csinálod ezt?! Egy striga nem ilyen! Azonnal támad és gyilkol. Elengedsz minket?! Akkor minek játszadoztál vele eddig? - félpillanatra megengedtem magamnak, hogy a hátam mögé lessek és megbizonyosodjak róla, hogy a mora él még. Élettelenül feküdt a földön egy bokor árnyékában. Minek hezitálok még? Támadj Persephoné! Egy percig se hidd el amiket mondd! Ez egy striga és meg kell ölnöd, akkor is, ha az életedbe kerül is! Az utasítások a fejemben zengtek, készen kaptam őket. Csak valamiért nem voltam képes teljesíteni őket. A morának szüksége van rám. Most nem tudom legyőzni a strigát Ketté van repedve a gerincem, csoda, hogy állok és mozogni képes vagyok. És ha a szabadulásunknak az a záloga, hogy megalázkodom egy striga előtt, legyen!

- Ne kérdezz! Már mondtam, hogy nem ismersz minket. Semmit nem tudsz rólunk. Senki nem tud semmit, velünk kapcsolatban. - Ránéztem a morára. Eszméletlenül hevert a padon. Felvontam az egyik szemöldököm. - Hozzá sem értem. Még azelőtt tönkre teszi magát, mielőtt egy karcolást ejthetnék rajta. - Nem mintha megtettem volna. Közelebb sétáltam a dampyrhoz.
- Ne szállj szembe egyedül egy strigával. - Megiramodtam, majd egy apró lökést adtam a dampyrnak, amitől kissé megingott. - Szánalmasak vagytok! - Azzal futásnak eredtem. Egészen a kastélyig meg sem álltam, igaz nem kívánkoztam vissza. A kapu ismét kinyílt, ezúttal nem foglalkoztam a két strigával. Holnap amint lemegy a nap, újra körbenézek a városban, ezúttal óvatosabb leszek.

Shadow Castle+ Női lakosztály+ 1-es lakrész

(Bocsi, de mennem kell)

Annyira elegem volt. Miért kell mindig mindent túlbonyolítani. Egyszerűen vonzom a bajt ez már biztos!
-Hát... te.- néztem rá értetlenül. Vagyis nekem ha valaki ezt mondja: "A morák is olyanok, mint az emberek. Átvernek mindenkit!" Hát azt valamiért magamra veszem.
-És... ki... kért erre?- húztam össze a szemem. Kezdtem ismét dühös lenni... már ha lenne hozzá erőm. Egyedül abba volt igaza, hogy kivoltam merülve de rendesen.
Aztán a dhampír megmentési akciója csak még jobban lerántott. A fejem hangosan koppant a padon és az édes semmit tudásba süllyedtem...

...A fejemben mintha vadlovak trappoltak volna egy rock zenekar kíséretében. Ahogy eszméletem visszatért, felnyögtem. A szemem résnyire kinyitottam, mert valaki beszélt hozzám és mintha mozognék. Az meg hogy lehet?
A fejem zakatolt, de lassan sikerült kivennem a hangokat.
-Rendben. Magadhoz tértél!- hallottam a mély öblös hangot. A sötét sziluett lassan kitisztult, bár még mindig homályosan láttam és kis csillagok táncoltak az orrom előtt.
-Mi... történt?- kérdeztem dadogva a testőröm, aki a városba hozott.
-Most nincs idő csacsogni.- rakott be a kocsiba. Ez a helyzet elég megalázó lenne -mert nem vagyok én kislány-, de a fejem majdnem felrobbant, így sz@rtam arra ki mit gondol.
-El kell vigyelek orvoshoz. Ne mozdulj!- mondta. Mintha lenne erőm hozzá! A fejem az ülésre hajtottam és lehunytam a szemem. Vajon meddig tart, míg ismét visszanyerem az erőm..?
-És a dhampír..?- kérdeztem fáradtan.- Rendben lesz?- nem láttam, hogy biccent-e, de nem válaszolt, csak a gázra taposott és elhajtott a suli felé...

+ Szt. Vlagyimir A + Közös helyiségek + Etető terem +

A striga közel hajolt hozzám, láttam tökéletes arcának minden egyes kimért vonását, ahogy felsőbbrendű lénynek képzeli magát pedig hogy s*ggbe tudnám rúgni, ha nem sikoltozna a hátam morfiumért! Hogy süllyedhettem ilyen mélyre?!
- Én...- nem találtam a szavakat vagy direkt nem akartam őket megtalálni? Miért olyan nehéz kimondani azt a a szót, hogy kérem? Miért ilyen átkozottul büszke ez a vacak emberi lény? Vajon mi okozza ezt a sok gyűlöletet a világban, amiért én azon gondolkozom, hogyan kerülhetnénk ki a slamasztikából? Milyen könnyű lenne, ha egyszerűen megbékélnénk a másik féllel... Elegem van az állandó harcból, a rettegésből, hogy meghallhat a védencem, a feltétel nélküli kötelékem tagja, az én hibámból az én felelőtlenségemből!
Halvány ködfátyol homályosította el a látásomat, de mielőtt a magamban vívott harcnak bármi kimenetele lehetett volna, a striga valósággal az arcomba köpte a szavakat miszerint megkíméli az életünket.

Elviharzott kisebb légáramlatot hagyva maga után, én meg gondolkodás nélkül a morához siettem. Még egy kis megkönnyebbülést sem éreztem amiatt, hogy élek, sőt egyenesen szántam magam miatta. Leborultam mellé a földre és szemügyre vettem milyen komoly sérülései lehetnek. A fejét alaposan beverhette és ez is az én hibám! - vádoltam magam. A fejsérülésén csak a lelki kimerülés jelenthette a problémát de reméltem nem emésztette fel túl sok erejét a bűbáj. Feltápászkodtam a földről bár a hátam ordított a mozgás ellen. Gyorsan a zsebembe nyúltam és előhalásztam a telefont, hogy értesíthessek az Akadémiáról valakit, aki elláthatja a morát. Máskor képes lettem volna bevonszolni de jelen pillanatban gyorsabb és kézenfekvőbb megoldásnak tűnt, ha külsős segítséget kérek, hiszen nem tudhatom, hogy vannak-e belső sérülései. Tárcsáztam a számot és rövidesen a vonal túlsó végén egy női hang csendült fel.
- Halló, Szent Vlagyimir Akadémia - szólt bele egy álmos női hang.
- Itt Persephoné Blackwood a Montanai zöldkertben vagyok egy morával, strigatámadás történt és a védenc megsérült, szükségem van egy mentőre vagy bármire csak kérem igyekezzen! - hadartam el a szöveget de a nő csak egy szót fogott fel.
- Striga?- sivítottá a kagylóba de túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy nyelvhelyességi órákat tartsak egy ijedt kisasszonynak.
- Azonnal értesítse az igazgatót de csak miután kiküldött ide valakit a r*hadt életbe! - kikeltem magamból ekkora fejetlenség hallatán.
- Igen, máris! Akkor a Montanai zöldkert? - dadogott.
- Igen!- azzal lecsaptam a kagylót és a mora fölé hajoltam, hogy megbizonyosodjak, hogy még mindig lélegzik-e. Szerencsére egyenletesen szuszogott bár ez nem sokat jelent.
- Kérlek, ne haragudj rám! - küszködtem a szavakkal és észrevettem, hogy könnyebb úgy beszélni valakivel az érzéseidről, hogy az éppen nincs eszméleténél. - Zöldfülű vagyok még akkor is, ha négy molnijám van. - észrevétlenül gördült le egy szemtelen sós csepp az arcomon - Még nem öltem egyedül strigát és a támadódnak igaza volt: csak egy tanonc vagyok, semmi egyéb... Ha jobban odafigyeltem volna rád akkor nem történt volna ez. Fenébe az emberi erkölccsel! Az lett volna a feladatom, hogy megvédjelek és helyette az önérzetemet mentettem. Könyörgök csak épülj fel - kezembe temettem az arcomat és ledörzsöltem a maradék érzelmet is róla, egy kósza könnycseppet sem hagytam bizonyítékképp, hogy érzek a világon bármit is. A testőrök megérkeztek, a fiút pedig elszállították, gondolom a kórházba. Engem meg eltámogattak egy kocsiig, hogy az én sérüléseim súlyosságát is felmérjék. Az egyik testőrnő kicsit sem volt elragadtatva amikor észrevette, hogy milyen csúnyán sérült meg a hátam. Azonnal az ügyeletre szállítottak míg én a könnyekkel küzdöttem.

( Az ügyelet után) Szent Vlagyimir A+ Dampyr lakosztály

Az akadémia körül sétálgattam, felfedeztem a terepet. Nem telt sok időbe mikor már kezdtem unni az egész iskolát, úgy ahogy van. Miközben a környéket jártam egy remek ötlet jutott eszembe, s hirtelen nagy késztetést éreztem, hogy kicsit ellógjak az suliból és bemenjek a városba. Fogalmam sem volt milyen messze lehet, ugyan is mikor az akadémiára érkeztem én végig aludtam a kocsiban, még Viki sem tudott felébreszteni, nem mintha tisztában lennék vele, hogy megpróbálkozott-e vele. A kapunál jártam amikor véletlenül elejtettem pár petárdát és azok elvonták az őrök figyelmét. Még így se volt könnyű kijutnom, de sikerült. Nem tudom, hogy amúgy kiengedtek volna-e, de így izgalmasabb találtam. Az utat jártam és már kezdtem megbánni, hogy ellógtam mert az unalom démona fordult meg nálam és így elég lapos hangulatom volt. És akkor megtörtént! Egy autó! Akkor és abban a pillanatban dicsőítettem a golfok feltalálójának. Stopoltam, felvettek. Egy középkorú nő és egy kis fiú ült a kocsiban, miután elő adtam egy remek storyt, miért is vagyok ott, könnyedén befurikáztak a városba. Ez is csak növelte az egom, meglógtam a suliból és ingyen bevittek a városba. Emellett egy szép kis történetet is kitaláltam magamról, egy igazi író veszett el bennem -gondoltam.
Montana nem volt olyan rossz hely, kifejezetten tetszett. Egy jó fél órája nézelődtem és sétáltam mikor észre vettem már valamiféle parkba keveredtem. Vállat vontam és tovább mentem. Zöld volt, állapítottam meg nagy gondosan.
Többen is voltak ezen a helyen, ám ez nem volt túl meglepő hisz szép környezet volt, fákkal és padokkal. Jó, volt ott még más növény is de azokkal nem foglalkoztam különösebb kép. Az embereket figyeltem, hogy mit csinálnak ilyen helyeken. Régebben csak pár emberrel találkoztam, és azok, valljuk elég furcsák voltak. Nem tudtam voltam elképzelni egyiket sem egy ilyen, emberektől hemzsegő helyen. Ezen tanakodva folytattam az utam, nem igazán foglalkozva semmi mással. Elvesztem a gondolataimban mint általában.

(Akadémia + Belváros + Montanai zöld kert)

Vajon az a helyes, hogy a parkban sétálok vagy az, hogy a parkon, végül is tök mindegy de azért tisztában szeretnék lenni az alapokkal, még ha a nyelvtanban nem is vagyok olyan jó. Merengtem néhány felesleges kérdésen miközben egyre azon vettem magam, hogy a környék kezd kihalni. Ezt azonban nem is igazán vettem észre, talán csak tudat alatt voltam képben, de hát azzal mire megyek. Merengtem tovább.
Vagy legalább is merengtem volna, de valami üvöltés féleség és lövések hangja rázott fel gondolataimból. Igen, lövések és akkor észre vettem. Határozottan egy striga volt előttem, egy női alakot vettem észre a földön, de olyan furcsa pózban volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy az most valóban egy nő vagy talán egy férfi?
Ám ez nem is számított , hisz ott volt egy striga. Már megint, komolyan mondom több strigát láttam az elmúlt 2 évben mint egész életemben.
- Oh...
Böktem ki végül. Gyorsan kattogót az agyam, hogy most mit csináljak. Támadják rá? Mégis csak egy testőr lennék... oké, testőrtanonc, de hát nah. Vagy fussak el... de az milyen már. Múltkor elfutottam és Vikivel megmenekültünk... már úgy ahogy. De volt egy lényeges különbség a két eset között... Viki nem volt ott!
- Rendben!
Mondtam ki határozottan.
- Végül is a strigákat el kell tenni láb alól.
Erre a mondatra a striga is felfigyelt rám, végre - gondoltam magamban. Eddig észre se vett, csak arra a lövöldözős figurára koncentrált. De igaz ami igaz, gyorsan lefagyott a mosoly az arcomról. Támadjak rá?.. és akkor újra meg újra hallottam az előző mondatom. Végül is a strigákat el kell tenni láb alól. És ezt pont egy striga előtt kellett mondanom. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de hát még egy nyamvadt karó sincs nálam. Már kezdtem parázni mikor a striga felém lépegetett, azon gondolkodtam hogy a f3nébe kerülök én ide - amikor beugrott! A szebbembe nyúltam, majd pár petárdát és füst bombát oda hajítva elég nagy fejetlenséget okoztam. Kicsit furcsálltam, hogy a striga nem támadott rám azonnal, de gondolom nem tartott túl nagy ellenfélnek.
Nagy kört leírva oda futottam a kicsit elképedtnek tűnt nőhöz.
- Az a te kocsid?
Kérdeztem kicsit hadarva. Az volt a tervem, hogy ide futok majd a kocsival elhúzom a csíkot, azt észbe kaptam, hogy ő is itt van. És mégis csak az ő jóvoltából vettem észre a strigát. Akkor meg az a legkevesebb ha módosítom a tervem és vele együtt lépek olajra.

A striga már eszmélt fel a furcsa alak lövésétől de az megint belelőt. Amint kinyitotta az ajtókat beraktam a lányt hátra majd ellőre ültem és vártam, hogy végre elinduljunk. Olyan erősen lépet a gázra, hogy azt hittem hátra esek a mögöttem lévő ülésre. Habár ez nem volt olyan meglepő a helyzetett figyelembe véve. A lány halk megszólalásán kicsit meglepődtem, de nem vagyok igazán tisztában még az alapokkal sem. Anno volt egy mora tanítónk de az inkább szeretett kínozni mint tanítani.
- Am, kösz. De nekem ez volt a második eset, hogy szembe kerültem egy strigával. Döntenem kellett, hogy megtámadom felszerelés nélkül vagy a lányért megyek-e.
Dünnyögve válaszoltam. Hátra pillantottam az autóban és a lányt kezdtem el nézni, nem tudom mennyi vért veszthetett, de az biztos volt, hogy nincs eszméleténél. Békén hagytam és előre fordultam.
A mellettem vezetőt kezdtem el nézni, embernek tűnt de mégse. Nem volt mora vagy dampyr. Olyan különös volt az egész lénye.
- Te ember vagy?
Találkoztam már emberekkel még ha kevéssel is. Megtudtam állapítani, hogy ki számít annak így nem igazán értettem, hogy miért érzem olyan furcsán magam. A morákkal és dampyrokkal nem volt baj, velük nőttem fel, a strigákról nem beszélve.