Előtér

Ide lépnek be először a vendégek. Kidobó fiukkal védett helység.

Rideg arcvonásokkal léptem be klubba. Belülről hatalmas volt, a zene pedig fülsüketítően hangos. Mindenhol fiatal párok enyelegtek, néhányan pedig a tánctérben táncoltak. Leültem a bárpulthoz, majd kértem egy whiskyt a csapostól. Igazából eszem ágában sem volt meginni, hisz úgy sem segít rajtam. Egyszerűen egyedül akartam lenni egy kicsit. Nem mintha az életem nagy részét társaságban töltöttem volna. Soha nem volt senki mellettem, ezúttal tényleg magányra vágytam. Ha nem akkor meg egy barátra. Tudom, tudom. Ez számomra ismeretlen. Striga barátom nem lesz. És hát... más sem.

Szórakozottan estem be a Night Clubba és azonnal arcon ütött a villódzó fények kavalkádja. Kótyagosnak és felelőtlennek éreztem magam amiért előre bealapoztam egy kis alkohollal de akkor amikor még az Akadémiáról szöktem kifelé jó ötletnek tűnt. Tudatában vagyok és voltam, hogy eltompítja az érzékeimet de úgy gondoltam, hogy úgy sincs velem mora, a tanároknak pedig eddig nem ér el a kezük és igenis rám fér a szórakozás! Mélységesen egyedül éreztem magam ezen a helyen és nem találtam a helyemet. Féltem az elvárásoktól és attól, hogy esetleg nem felelek meg.
A kidobófiúk csak slamposan elmosolyodtak amikor támasztékkép az egyik karjába karoltam, nehogy hanyatt essek a Disco csúszós kövén. Odabotorkáltam a bárpulthoz és feltornáztam magam egy bárszékre. Oldalra lestem és egy igen szép lány nézett farkasszemet teli poharával. Szőke haja, ami inkább fehérnek tetszett a dereka közepéig ért és feszes fekete ruha feszült karcsú alakján. Mivel ugyanolyan elveszettnek látszott, mint én megszólítottam de abban a pillanatban megmerevedett ültében.
- Szia! Te mit iszol? Innen oldalról nem túl bizalomgerjesztő - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, igaz kissé kótyagosan. A bárpultra támaszkodtam és kedvesen rámosolyogtam. Lassan felém fordította az arcát...

Már éppen azon gondolkoztam, hogy haza kellene mennem. Ami azt illeti nagyon éhes voltam, a vérszajhákhoz meg nem volt kedvem. Hogy őszinte legyek most egyáltalán nem volt kedvem semmihez.
Felvillant a vérszajha lány arca. Az ijedt tekintete, és az összezúzódott törékeny teste, amiről lerítt a vérszegénység. Ezek után hogy is lenne kedvem enni?
A szemem sarkából láttam csak a sötét hajú lányt, amint leült a bárpulthoz. A szaga ismerős volt, természetesen azonnal rájöttem honnan. Nem akartam rá nézni, az lett volna a tervem, hogy elindulok a másik irányba és hazamegyek, mikor gyenge, de kedves hangon szólt hozzám. Most igazán nem volt kedvem balhézni. Arra gondoltam nem szólalok hozzá, de meggondoltam magam. Lassan felé fordítottam a tekintetem. Amikor meglátta az arcomat, és az arra kiült gúnyos mosolyt megmerevedett. Magam sem tudom mit láttam egy pillanatig az arcán. Dühöt, vagy félelmet? Vagy talán csak gúny volt?
- Nocsak. Meggyógyultunk? Mi van a kis moráddal? - Lepillantottam a teli poharamra. - Jelenleg nem iszom semmit. Amit én innék azt itt nem lehet kapni. Kéred? - Nyújtottam felé az érintetlen whiskyt. Csak reménykedtem, hogy nem fog megtámadni, agy hogy nem kezd el rikácsolni.

Fura érzés, amikor egy illuminált állapotban lévő ember, két másodperc alatt képes dűlőre jutni, saját magával. Belenéztem azokba a rideg strigaszemekbe és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy milyen szomorúak. Arcán táncoltak a fények, különleges megvilágításba helyezve profilját.Páncélosnak és hidegnek mutatta magát, amilyennek csak tudta, de megláttam a fáradhatatlan próbálkozást. Létezne-e kivétel? Egy striga, aki lénye ellen harcol? Képtelenség Persephoné! Térj magadhoz! Gyermekkorod óta ellenük nevelnek. Egy pillanat nem változtat meg annyi szörnyűséget... De mégse kezdtem el őrjöngeni. Mondjuk ezt a feltűnésmentesség számlájára és a nem éppen stabil fizikai állapotomra is foghatom. Kihívóan néztem vissza rá, és mosolyogva elfogadtam az italát. Csak nem rakott bele mérget, ha a sajátja. Egy ideig forgattam a kezemben a poharat, majd felhajtottam a tartalmát.Nem válaszoltam kötözködő kérdéseire. Inkább a simább és ésszerűbb utat választottam.
- Ez kellett! - húztam el a számat és az asztalra raktam az üres poharat. - Te sem akarsz bajt igaz? - intéztem hozzá a szavaimat, de továbbra is a kiürült poharat fixíroztam. - Hát persze! -vigyorogtam cinkosan és felé fordítottam az arcomat. Belefúrtam jéghideg íriszeibe a szemem és olvasni próbáltam belőle. Lehet, hogy az alkohol vezérelt ilyen személyeskedő viselkedésre? Máskor az első gondolatom az lenne, hogy miképpen lehetne lekarózni nem törődve a következményekkel és az esetleges emberi áldozatokkal. Mi lelt Persephoné?!

A lány elvette a poharat és az egészet lehúzta. A kérdésére viszont nem válaszoltam. Bár mielőtt bármit is mondhattam volna megválaszolta a kérdését. Egy darabig nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna? De végül megszólaltam:
- Hogy van a mora? - Nem néztem rá, csak magam elé bámultam. - Bár nem hiszem hogy annyira súlyosak lettek volna a sérülései. Hisz csak kifáradt. Bizonyára még nem használt egyszerre ekkora mágiát. És nekem sem volt dolgom ekkora mágiával. Hm...- Elmosolyodtam, de ebben a mosolyban nem volt semmi melegség, vagy kedvesség. Hirtelen még ez is nagy erőfeszítésembe került. Egyrészt nagyon éhes voltam, már négy napja nem ettem. Másrészt nem az én hatáskörömbe tartozik ez a bájos kis bazsalyogás.
- Amúgy Niké vagyok! - Mutatkoztam be. Elvégre nem támadt rám, és ennyivel tartoztam.

Kíváncsivá tett, hogy érdekli a mora hogyléte, de nem mutattam ki. Fanyarul elmosolyodtam mikor tőlem kérdezte meg, hogy jól van-e a fiú.
- Tulajdonképpen - néztem a szemébe - én is ugyanannyit tudok róla, mint te. Hiába kérdezek róla, mintha a föld nyelte volna el. Mellesleg úgy kezelnek, mintha én kevertem volna bajba. Nem tehetek róla, hogy olyan felelőtlen volt, hogy egy striga markai közé sétált. Már elnézést a kijelentésért - húztam félmosolyra a számat és intettem a csaposnak, hogy igényt tartok még egy körre. Ő is elmosolyodott és bemutatkozott de én mintha nem is hallottam volna. - Nem akarok kertelni. Nem bírom a fajtádat, de te nem tűnsz olyan tébolyultnak, mint azt a fajod megkívánná tőled habár...- haboztam. Nem kéne kivívni a haragját, mégha a méreggel bekent késem a lábszárvédőmben pihen is.- nem válaszoltál a legutolsó kérdésemre. A másságod miatt kímélted meg az életünket?

Ahogy már a parkban is megmondta, a morára nem ő vigyáz. Ahogy elnéztem még csak nem is testőr, különben nem bájcsevegne itt velem, ilyen nyugodtan. A következő kijelentésére felnevettem. A hang csilingelő volt, még akkor is, ha ezt csak a közvetlen közelemben hallották, ugyanis a hangos zene teljesen elnyomta.
- TE keverted bajba a morát, kislány! - Nevettem fel ismét. Ez nem olyan erőltetett gúnyos nevetés volt. Rég nem éreztem ilyent. - Amúgy sem ő sétált a "markaim közé", ahogy te fogalmaztál. Én kerestem meg. - Elhallgattam. Nem tudtam hogyan folytassam. - Ami azt illeti nem akartam bántani. De ezt már elmondtam. - Ismét elhallgattam és figyeltem a lány szavaira. Nem bírja a fajtámat? Ezt mondani sem kell. Nem mintha én bírnám az övét, de e felett most eltekintettem.
- Habár? - Vontam fel a szemöldököm. - Folytad csak! Amúgy meg nem, már mondtam. Nem a másságomról van szó. A f3nébe is! Miért olyan nagy baj? Nem vagyok más, csupán azért, mert nem öltelek meg titeket. - Fordítottam el a tekintetem. Nem vetett volna jó fényt rám, ha most látja a hazugság szikráját a szemembe. Valójában azért nem öltem meg őket, mert nem tudtam megtenni. Nem volt hozzá elég erőm. Az éhség miatt is, de részben lelki erőről van szó. Ha valamelyik striga látta volna, ahogy felkenődök a fára, csupán a vihartól, én mondom kitagadtak volna. Gyors vagyok, a leggyorsabb. Simán félre ugorhattam volna, ha tudtam volna.
- Talán azért mert más vagyok. Vagy talán azért mert nem bírtam volna el veletek. Örök rejtély marad. - Mosolyodtam el. - De folytad csak. Kíváncsi vagyok. Mi volt az a habár?

Látszott rajta, hogy nem érti a helyzetet; furcsállja, hogy nem rontok neki forrófejűen s, hogy őszinte legyek, nekem sem volt fogalmam róla, hogy miért uralkodott olyan öngyilkos lelki nyugalom a lelkemen. Nem ismertem magamra. Mi ütött belém?! Ekkora ütés érte volna a hátamat és a fejemet? Nem veszem észre a felkínálkozó pillanatot, az esélyt, hogy leszámoljak egy gyilkossal. Helyette ő az egyetlen, aki nem néz levegőnek.Felháborított a dolog, hogy rámkeni a fiú ballépését, de nem reagáltam rá. Sokkalta inkább felkeltette az érdeklődésemet az az érdekes él a hangjában, ami a mássága mellett szólt.
- Már hogyne lennél más! - mondtam enyhe haraggal a hangomban. - Egy másik striga egy percig sem mérlegelte volna a helyzetet. De te megtetted. És...- elakadtam. Már hogy mondhatnám el neki? - Egyszerűen megőrjítesz! A tudat, hogy te olyat tettél, amit én még soha nem láttam, ami ellen egész életemben neveltek, azt te.. te megcáfoltad. Nem bírok aludni, se enni. Te vagy, aki miatt elvesztettem magam. - vádoltam majd gyorsan, hogy ne láthassa letöröltem azt a kósza könnycseppet a szemem sarkából. - Látod?! - néztem hirtelen a szemeibe. Én nem ilyen vagyok. Nem beszélgetek strigákkal a problémáimról, amit mellesleg ők okoznak - elfúlt a hangom és nem mertem ránézni. Csak azt vártam mikor töri már ki a nyakam vagy hagy ott a bárpultnál. Rémesen éreztem magam. Mintha kiforgattak volna önmagamból. Mintha egy másik ember lennék. Nem ismertem ezt a valakit.

Csak hallgattam, szó nélkül végighallgattam a lány szavait. Nem tudtam mit mondani. Olyan őszinte volt. Olyan tiszta. Mindenki csak könyörög nekem, hogy hagyjam életben. Mindig csak hazudnak. Megpróbálnak becsapni. De ő nem tette.
- Igazad van. Más vagyok, mint a többi. Nem ismerem a barátságot, sem a szeretete. Hogy miért? Mert nem szeretnék úgy járni, mint te. Szinte csak azért élsz, hogy legyilkolj minket. Nincsenek álmaid, igaz? Nem szeretsz feltétel nélkül, mást. Csak hogy strigát ölhess. Szerinted én miért nem kötődöm senkihez? Miért nem akarok? - Hagytam egy kis hatásszünetet, majd nagyot sóhajtottam és folytattam. - Mert ha én is csak egy valaki, vagy valami miatt élnék, elvesznék. Nem lennék önmagam. Lenne egy érzékeny pontom. Könnyebben meg tudnának bántani. Akinek van féltenivalója, azt könnyebb manipulálni.De mégis, nincs elég erőm megölni titeket. Még csak tanonc vagy. Hozzáteszem elég ügyes. Nem vagyok erkölcstelen. Nem fogok egy nálam gyengébb lélekkel kikezdeni. Hagyj fel ezzel! Ne csak azért élj, hogy gyilkolj! Ne csak a feladatodnak élj! - Lesütöttem a tekintetem. Nem tudtam volna végignézni, hogy egy dampyr sír. Ráadásul előttem, úgy hogy nem akar megölni.

- Hogy... hogyan kell azt csinálni? - kérdeztem reménykedve, hogy a válasza megváltoztathatja az életemet. Egy válasz, amit olyasvalakitől kaphatnék, aki a legnagyobb ellenségem s mégis ő jelentené a kulcsot?! - Hogy váltál immúnissá? Hogy tanultál meg felülkerekedni a lényeden? - félretettem egy pillanatra a nyomoromat, hogy meghallgathassam az övét. Bölcsnek tűnt, pedig nem hiszem, hogy régóta lehet a szakmában. Acélosan kemény vonásai mintha kicsit meglágyultak volna, de csak egy pillanatra. Egy reménysugarat adó másodpercre. Államat a tenyerembe támasztottam és onnan fürkészve őt, megpróbáltam elkergetni lényem másik felét, ki ezt az egészet ellenezte és lázongva a kiutat kereste. Nem bírta megérteni, hogy ez a valaki, aki születni készül belőlem, az akartam lenni. Harcos típus vagyok. Olyan lény, akinek van egy feladata az életben és, ha mégse ezt az életstílust választaná, mehet a süllyesztőbe. Miért nincs középút? Az életben keveseknek adatik meg, hogy válasszanak. Kevesek azok, akik megérik egyáltalán a lehetőséget, hogy a válaszút elé álljanak. Én nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy változzak mégha belül ordítottam is a módja ellen.

Meglepett a kérdés. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni rá.
- Ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Valójában az, hogy ilyen vagyok... nem én akartam ez lenni. Így alakult. A szüleimtől sosem kaptam szeretete. Valójában senkitől nem kaptam. Előbb utóbb minden striga így jár. Legalább is szerintem. Hisz ki szeret minket? - Elgondolkodtam. Vajon hogyan adhatnék választ erre a meglehetősen ritka kérdésre. Esetemben már az is ritka, hogy egy másik lénnyel beszélgetek. - Senkit nem szabad közel engedned magadhoz. Rettentő magányos leszel, és néha azt kívánod, bár ne tetted volna. Mindenki eltávolodik tőled. Mégis ezt kell tenned. Ha van félteni valód, könnyen manipulálnak. Ha valamit megtanultam az életem folyamán, akkor ezt biztos. Bármikor bárki elárulhat téged. Beléd rúghat még akkor is ha már a földön fekszel. Becsaphat, és nem törődne az érzéseiddel. Ezt akarod? Bíztosan ezt akarod? Nincs annál rosszabb, ha csalódnod kell. - Mélyen a szemébe néztem. - Ha úgy óhajtod, segítek túllépni ezen. - Mondtam őszintén.

Jeges gombóc költözött a gyomromba, ahogy belenéztem azokba a jégkék szemekbe. Képes lett volna a segítségemre lenni, megmenteni engem, de féltem, hogy félreértem a dolgot. Annyira magabiztosan és barátságosan társalogtunk, hogy lehet én magam nem veszem észre a szembetűnő manipulálást? Vajon olyan mértékben elvakított a nyomorom, hogy képes vagyok szövetséget kötni egy strigával?! Nem. Ő maga mondta az imént, hogy a strigák nem egy összehangolt népség. Nem számítanak egymásra és főként, nincs szükségük egymás támogatására. Ott sem találnám meg amit keresek, sőt egyre kevesebb esélyem lenne rá, hogy valaha is meglelem. De lehet, hogy éppen ez a célja? Hogy csak egy újabb áldozat legyek az étlapon? Nem ismerem az embereket. Általában csak a gyilkolások alkalmával holmi hátvédnek tekintem őket. Soha nem tekintettem senkire úgy, mint barát. Ez a szó nem szerepel a szótáramban és ezidáig nem zavart a dolog.

Belenyugodtam, hogy nekem ez a sorsom és nem lehetnek érzelmeim. Akkor most miért tört rám ez a furcsa szeretnivágyás? Egész életemben csak az apám volt, aki érzelmeket közvetített felém, de azokat soha nem mondta ki. És ott van még Sam. Az ő szeretete inkább rajongás, mintsem baráti kötelék. Talán annyira akarom, hogy elfogadjanak, hogy képes lennék belemenni egy ilyen megváltoztathatatlan dologba? Csak azért, hogy elveszíthessem a fájdalmat. Niké rá az élő példa, hogy neki, még a strigává válása alkalmával sem sikerült...
Zavaros és összeszedetlen gondolatok. Magammal viaskodtam, de belül tudtam, hogy nem szabad megtennem. Lehet, hogy a megváltozott énem fel sem fogná ennek a dolognak a súlyát, de a testőr Per, haláláig szánná önmagát.
- Nem tudom, hogy bízhatok-e benned és te is tudod, hogy nem tehetem. - felmarkoltam a szomszédos széken heverő dzsekimet és feltápászkodtam a bárszékről. - Nem akarok szembekerülni veled odakint, ahol újra ellenségekké válunk. Nem tudnálak megölni, mégha sikerülne is feléd kerekednem.. - fájdalmasan elmosolyodtam, de az inkább egy fintornak hatott. Odacsúsztattam 10 dollárt a poharam alá és meglepett, hogy milyen józan vagyok. Lassú léptekkel kifelé igyekeztem, egy percre sem nézve hátra. Nem akartam látni az arcát. Vissza akartam kapni azt a magabiztos Persephonét, aki ide érkezett. Lehet, hogy ő sohasem létezett?

A lány sokáig gondolkozott, túl sokáig. Már kezdtem azt hinni, hogy elfogadja a segítségemet, mikor végre megszólalt. Ebben a pár szóban, annyi kimondatlan kételkedést éreztem, mint még sosem. Nehéz lehetett erre a pontra jutni, de neki sikerült. Hát ezt választod? Biztosan? Nem ismerem a gondolatait, a múltját, amiért ezt tette. Hisz az előbb még azt sem tudta, mit akar. Erős lány az már szent.
Fölállt, letette a pultra a pénzt, és elballagott. Én is megfordultam a széken, háttal a pultnak, nem tudtam mit tegyek. Egy halovány félmosoly jelent meg a szám sarkában. Egy bizonyos dologban nagyon emlékeztet a jó pár évvel ezelőtti önmagamra. Saját maga akar lenni az úr. A saját maga ura. Nem kér senkitől segítséget. De ahogy én is, ő is beletörődik majd a semmibe, és bedobja a derekát. Nekem nem sok idő kellet. Kíváncsi leszek neki mennyi idő kell ehhez. Nem fogom erőltetni, még a végén az én hibám lesz.
Egy poháralátét aljára ráírtam egy telefonszámot, majd a lány után szaladtam.
- Megértelek. - Fogtam meg a csuklóját, és fordítottam magam felé. Ekkor már kint voltunk a szabad levegőn. A fülem végre kitisztult, és jobban is láttam a vaksötétben, mint a villódzó fények közt. - Megértelek. De tudom mi jön ezután. Nekem is választanom kellett. De nem volt senki aki ebben segíthetett volna. Viszont én itt vagyok neked. Innentől saját magad döntesz, a további dolgaidról. Nem akadályozlak meg, bármit is válassz. - A kezébe nyomtam a poháralátétet. - A számom. Hívj ha kell valami. DE... senkinek ne add oda, különben teszek róla, hogy megbánd. Dönts helyesen! - Egyértelműnek tűnhet mit dog választani. De nem az. Számomra nem. Erős, magabiztos lány, nem vagyok benne biztos, nem tudom mit választ. De akárhogy is döntsön, nem akadályozom meg.

Kiléptem a fagyos Montanai éjszakába és rögtön összerázkódott a testem. Magamra húztam a barna bőrdzsekit hátha kicsit felmelegít, de nem sokat segített. Nem bírtam még letisztázni magamban az érzéseimet, így meg sem próbáltam őket a helyükre rakni. Ez az új énem, ami született, és ez a striga, akinek lelke van?! Annyi ellentmondás és kétely, hogy nem tudtam mit kezdeni velük. Az eddigi cáfolat nélküli, egysíkú gondolkodásomban nem voltak kétségek. Egy feladat. Nincs ok. Gyilkolni. A három fő parancs, amit az otthoni Akadémiámon tanítottak. Eddig tökéletesen ésszerűnek láttam ezeket. De most? Érhetetlen viszálykodás. Pedig meglehetne egyezni. Csak be kéne láttatni a strigákkal, hogy van jobb választás. Máshogy is lehet élelemhez jutni... Ezeket tényleg én mondom?! Már majdnem úgy hangzott ez, mint egy frankó kis strigavédelmi tárgyalás.
Hirtelen megéreztem a testemnél is hidegebb kezét a vállamon. Nem rezzentem össze az érintésétől és egy árva reflexem sem kezdett pirosan világítani. Elfáradtam. Feladtam. Védtelenné váltam. Lassan a szemébe néztem. Ahogy tálcán kínálta számomra a könnyű megalkuvást, azt az egyszerű választást, majdnem igent mondtam. Egy társ. Komolyan azt mondta, hogy számíthatok rá? A kezembe nyomott egy poháralátétet, rajta a száma. Szívesen a vállának dőltem volna, hogy megköszönjem, de a büszkeségem és az a cseppnyi félelmem visszatartott. Helyette megérintettem a kezét. Reméltem érti mit akarok mondani vele. Hátat fordítottam neki és visszaindultam az Akadémiára.

A mora fáradt szemében a hold fényesen tükröződött. Igen. Fáradt és gondterhelt teste és lelke csaknem elemésztette. Ezt nem is tagadhatja le. Talán mert még nem gyógyult meg. Ugyan! Ez egyáltalán nem a fizikai fájdalmakról szól. Ez a dolog elemészti a lelkét. Úgy érzi ketté szakad. Kire számítson? Kiben bízhat? És kiben nem? Van egyáltalán ember aki jó utra terelheti? Mi a f3nét tegyen most? Ezekkel a gondolatokkal én is megküzdöttem. De talán ő már döntött. Gyengéden megérintette a kezemet. Nem kellet kétszer jelezni. Összegyűrtem a poháralátétet, és ledobtam a földre. A lány fáradtan megfordult és elsétált. Döntött!
Én is elindultam és hazaszáguldoztam. Elsuhantam a lány mellet, mire meglebbent a haja és az összecipzározatlan kabátja. Döntött!

+S.C+

Összeborzolódott a hajam, ahogy Niké elszáguldott mögöttem. Megrendítettek a szavai és tudtam, hogy szükségem lesz még rá. Kellenek ezek a szavak, amikből erőt meríthetek. Szánalmas vagyok, de tudnom kell, hogy ki ő. Oldalra lestem, hogy látja-e valaki mit csinálok. Visszasétáltam a helyre, ahol pár percre még a strigával ácsorogtunk. A vacak utcalámpa fénye álmosan pislákolt. A disco előtti tér nyugodt és csendes. Csak a discoból kiszűrődő rockzene csapott zajt. Leguggoltam és felmarkoltam az összegyűrt poháralátétet. A zsebembe gyűrtem és futásnak eredtem.

Akadémia+Dampyr lakosztály