Niké (Gemma Ilari Russou)

Név: (Eredeti) Genna Ilari Russou
Becenév: Niké (A görög mitológiában a győzelem istennője)
Nem: Nő
Kor: 47 (20 évesnek néz ki, akkor változtam át)
Születési év, hónap, nap, hely: 1964, december 19. Olaszország – Guidonia Montecelio
Jellem: Olykor mindenkibe belerúgok, és hagyom szenvedni, ugyanakkor szófukar, csendes és zárkózó típus vagyok. A nemtörődömségem néha már-már beteges. Sosem adok hangot a véleményemnek, és kétszer is meggondolom, mit beszélek. Nem tűröm a sértegetéseket, a lenézést, és az egyéb ehhez hasonló bánásmódot.
Nyugodt természetű vagyok, azonban ha valakinek sikerül kihozni a sodromból, ott
elszabadul a pokol. Minden lényt utál a sajátján kívül. Ritka eset, mikor
rágalmazok valakit, azonban azt sosem felejti el a szóban forgó személy. Nehezen
nyílok meg mások előtt, és az érzelmeimet sem mutatom ki. Mindenki azt látja,
amit én akarok, én pedig azt akarom, hogy erősnek, magabiztosnak és
legyőzhetetlennek lássanak, ahogy azt a nevem is mutatja.
Külső: Hosszú, derékig érő szőke, már-már fehér haj; kék szemek, ez azonban a kontaktlencsék viselése miatt változó; kerekded nőies idomok; csinos testalak; goth doll stílusát különös kiegészítőkkel dobja fel, ilyen például a folyamatosan változó különcködő frizura. Még egyedibbé teszi az ajakpiercing. Megjelenése bárhol felkelti az emberek figyelmét, és ezt szereti.
Faj: Striga
Rang: -
Képesség: A halhatatlanok gyorsaságán, és a tökéletesen fejlett érzékszerveimen kívül nincs különösebb képességem.
Átváltozás: 1985-ben változtam strigává, egy emberi élet kioltása árán. (Lásd: előtörténet)
Amiben különösen jó vagyok: Ügyesebben és gyorsabban mozgok bármely strigánál, akikkel eddigi életemben találkoztam. Nem láttam még olyant, aki fürgébb és halkabb nálam, és ezt szeretem kihasználni.
Előtörténet: Decemberi napon láttam meg a napvilágot, egy olaszországi városkában, Rómától nem messze. A családom rettentő szegény volt, egy lerobbant kis viskóban laktunk. Egész életemben utáltam azt a porfészket, mindig ki akartam szabadulni onnan, és szárnyakra kapni, mint egy szabad bukott angyal, kinek sem kötelessége, sem vesztenivalója, hiszen már mindent elveszített.
Anyámat egy fertőzés vitte el. Nem volt sem gyógyszerünk, sem pénzünk a kórházi kezelésre, így hagytuk meghalni, ezzel is könnyítve a gondunkat. Visszagondolva kegyetlennek hangzik, mindenkinek, aki nem volt ott akkor, nem igaz? Az is volna, ha nem a saját szája hagyta volna el azt a mondatot, amit életem végéig őrizni fogok. „Nincs, miért küzdjek.” Talán azért mondta, hogy enyhítse a fájdalmat… Nem tudom. Sosem fejtettem meg a szavak mögé bújt érzelmeket.
Apám egyáltalán nem foglalkozott velem, mi több napokra egyedül hagyott otthon. Iskolába sem jártam. Hogy is tehettem volna ilyent? Mindig csak kintről halhattam a tanító beszédjét. Még ha lett is volna lehetőségem a tanulásra, mit kezdjek vele? Nem voltam képes elviselni a gyerekek állandó ostromló, lenéző, gúnyos szavait az irányomban.
Tizennégy éves koromban az apám is meghalt, egy utcai lövöldözésben. Anyám halála után alig szólaltam meg, és az a kevéske szó is elveszett mikor apám meghalt.
Nekem azonban sikerült kilépnem a nyomorból, melybe a szüleim kényszerítettek. Egy nő talált rám, azon a meleg, csillagos égboltú nyári estén. Azt kérte tőlem, hogy tartsak vele, hisz olyan egyedül van, és majd ő cserébe elvisz engem messzire, olyan helyekre, amiről még csak álmodni sem mertem. Lágy tekintete, halovány bájos mosolya, és a felém nyújtott meleg keze, szinte ellenállhatatlan volt számomra. Én pedig elfogadtam. Az árát akkor még nem fogtam fel, csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült megmenekülnöm.
Lassan teltek az évek, én pedig egyre jobban rettegtem a várt kéréstől. Egyre gyakrabban emlegette az adósságot, amivel neki tartoztam. Életemben először féltem egy embertől. A bájos lányból egyszerre egy számító némber lett. Tudtam, hogy fájdalmas lesz számomra a kárpótlás.
- Készen állsz? – Kérdezte a boldogságtól csilingelő hangon.
- Mire? – Mégis mire? Tudtam én nagyon jól a választ, csak még magamnak sem akartam bevallani.
- Emlékszel, mikor megígértem, hogy az egész életedet megváltoztatom, könnyebbé teszem? Megteszem. – Megfogta a kezemet, és akaratom ellenére is magával rántott. A szomszéd szobában egy nagyon fiatal kislány volt kikötözve egy székhez. Odament hozzá, és egy éles penge segítségével megvágta a lány nyakát. Döbbenten meredtem a vékony vörös csíkra, mely leszaladt a nyakán majdnem a mellkasáig.
- Igyál! Igyál addig, míg én azt mondom! – Parancsolta rám.
- Nem teszem meg. – Sarkon akartam fordulni és elszaladni, de az ajtónál tovább nem jutottam, mikor megragadott és visszarántott.
- Én is megtettem. Most te jössz. Az adósom vagy! - Aznap éjjel megtettem. Undorító és mocskos volt. Az után, hogy rengeteget nyeltem a kislány véréből, elsötétült minden, csak másnak este ébredtem fel. A nő, aki ezt tette velem nem volt sehol, csak egy aprócska cetlit hagyott hátra, amire alig olvasható betűkkel ez volt írva: Ne menj napra, ha nem akarsz meghalni. Egy nap még találkozunk. Akkor változtam strigává. Több éven keresztül kerestem a hozzám hasonló lényeket. Az emberek egytől egyik kegyetlenek, még nálunk is kegyetlenebbek. Mindenkit becsapnak, elárulnak, és magára hagynak. Létezik az igaz barát, vagy az igaz szerelem? Sosem hittem ebben. Az emberek mind kihasználják egymást, és ez százszor rosszabb bármilyen halálnál, még akkor is, ha azt én követem el. Az emberi természet undorító, és én azon vagyok, hogy teljesen kitöröljem magamból azt. Anya, apa, a lány. Mindenki elhagyott, nem mintha bánnám, nem mintha vágyakoznék rájuk, hisz nem én akartam ezt. Ők választottak így. Ezért vagyok most itt, Montanában. Nincs kötelességem, nincs vesztenivalóm. Ezt akartam, és meg is kaptam. Azonban egy valamire mégis csak várok. Őrá. A lányra ki eljön értem. Legbelül kedveltem azok ellenére is, amit velem tett. Talán épp azért, mert megszabadított az emberségemtől. Mélyen legbelül örökké várni fogok rá…

Pompás! Még jó, hogy elfogadva.
Jó játékot kívánok!

Lakhelyed a Shadow Castle, női lakosztályában található.