Lizbeth Wymer
Hozzászólások száma : 28
Join date : 2011. Oct. 23.
Age : 29
Tartózkodási hely : Montana ; Szent Vlagyimir Akadémia
 |  Tárgy: Lizbeth Wymer  Kedd Okt. 25, 2011 11:45 am | |
| Név: Lizbeth (Wymer)
Becenév: Beth, Liz
Nem: Nő
Kor: 17
Születési év: 1994.08.08 Jellem: Bátor, sokszor túlságosan is. A viselkedése nagyban függ attól, hogy viszonyulnak hozzá. Általában alkalmazkodó típus és jól kijön az emberekkel, de ha megsérted, csak is te jöhetsz ki belőle rosszul. Sokan kétszínűnek hívják, de igazából nem az, egyszerűen csak az amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten-elvet vallja. Bár sokan le akarták már beszélni, minden vágya strigákat ölni és megvédeni a morákat. Ahhoz képest, hogy milyen ártatlan benyomást kelt, a felszín alatt nagyon is elkötelezett ezen a téren, bár a szórakozást ő is, mint minden kamasz, nehezen hanyagolja. Külső: A vonásait és külsejét látva előbb hinnéd morának. Bár a haja már annyiszor lett festve, hogy azt sem tudni, mi volt az eredeti szín. A porcelán baba szerű arc és a gyönyörű, kék szemek hatalmas szempillákkal kísérve szintén nem valami dhampyros, az ereje és céltudatossága már annál inkább. Hiába téveszt meg a cseresznye illat ami körül lengi, aki rátámad, hamar megtudhatja, mekkora tévedés volt. Faj: dhampyr Amiben különösen jó: harcban, mások befolyásolásában Gyengepont: nem nehéz elvonni a figyelmét, nagyon vakmerő, leginkább csak fegyverrel képes harcolni, dampyrhoz képest gyenge Mora: Még nincs eldöntve. ~ Előtörténet:Hogy kik a szüleim, vagy hogy hol születtem, nem tudni. Árvaházban nőttem fel, a nevemet is ott kaptam. Ahhoz képest hogy nem volt saját családom, nagyon boldog gyerekkorom volt. Olyan voltunk mint egy kis család, ráadásul mindenki nagyon kedves és elnéző volt velem. Hogy dampyr vagyok nem is tűnt fel senkinek, csak az volt furcsa, hogy kicsit erősebb vagyok az átlagnál. Persze, dampyrhoz képest így is elég gyenge vagyok. Hogy miért, fogalmam sincs. Talán a kevés étkezés lehet az oka. Elvégre, az árvaház sem teljesen felhőtlen. Nem éheztünk vagy ilyesmi, de túl sem etettek minket. Én meg ehhez hozzá szoktam, a napokban sem eszem többet mint tíz éve.
Nyolc évesen kerültem ki az árvaházból, egy középkorú házaspár fogadott örökbe. Persze, mivel akkor ugye már nem is voltam olyan kicsi, na meg emlékeztem is mindenre, nem volt épp a legkönnyebb, de végül is csak elengedtek. Bár nehéz volt elszakadnom a többiektől, végül is velük is jól kijövök. Hogy miért pont engem fogadtak örökbe, nem tudni. Talán mert kicsit hasonlítok Evonne nénire, a nevelő anyámra. Szóval, velük is jól éltem. Nagyon kedvesek voltak velem, és bár nem kényeztettek el, szuperül éreztem magam köztük. A Wymer család hatalmas és gyorsan lett sok barátom közülük. Meg hát ugye a városból is, ahol lakunk. Mindenki nagyon kedves volt velem. Hogy mire fel, fogalmam sincs, nem is volt soha, minden esetre nagyon örültem neki.
Felhőtlenül éltem tovább az életem, mit sem tudva arról, mi is vagyok valójában. Egészen addig, amíg nem találkoztam Darrennel.
Az osztálytársam szülinapi bulijáról indultam hazafelé. Este volt, az utcák kihaltak és csendesek. Csak pár ember sétált össz-vissz, köztük Darren is. Mivel már elég álmos voltam és egy kis alkohol is volt bennem, figyelmetlenségemben majdnem nekimentem, de ő elkapott még mielőtt mindketten jól megütöttük volna magunkat. Bocsánatot kértem és indultam is volna tovább, el is köszöntem tőle, mikor is ő úgy köszönt vissza, hogy dampyrnak hívott. Meg is álltam, értetlenül néztem rá, azt hittem ez valami név, hogy összetéveszt valakivel... De nem. Ő még jobban meglepődött az én meglepettségemen és kért, hogy menjek vele egy vacsorára. Mivel így is késő volt, egyáltalán nem állt szándékomban, és ezt meg is mondtam neki, de ő csak a fejét majd megfogta a csuklómat és elkezdett húzni. Mivel nem akartam balhét inkább vele mentem. Addig senki sem viselkedett velem így, nem kényszerített semmire, Darren viszont... hát, jól rám ijesztett.
Egy kis étterembe tértünk be és miután felvettük a rendelést, mesélni is kezdett. Eleinte nem mondott sokat, csak a dampyrokról kezdett magyarázni, de ez is elég volt ahhoz hogy hozzávágjak egy szalvétát és felálljak az asztaltól. Ekkor egy kis balhé is robbant ki, ugyan is megint visszahúzott, ezúttal viszont csöppet sem finoman, szó szerint megfogta a karom és rántott rajta egy nagyot. A többi ember nem látta, túl csöndbe voltunk, eszükbe se volt pont ránk figyelni. Durcásan leültem és tovább hallgattam, de végig forgattam a szememet, nem hittem neki. Már komolyan azon gondolkoztam, normális -e. Eddig még sosem fordult velem elő, hogy bunkó lettem volna valakivel, Darrenre viszont legszívesebben aszalt-széket, sőt, ami a kezem ügyébe került, azonnal borítottam, vagy épp dobtam volna rá. Főleg, mikor a dampyrokról áttért a strigákra. Egészen addig fesztelenül tűrte a hisztimet, de most, mikor lehülyéztem, már betelt a pohár.
A karomnál fogva csapot-papot otthagyva kirángatott az étteremből és egy sikátorba vitt. Ott a falnak nyomott, és... nos, megharapott. A fogai tűhegyesek voltak, olyanok, mint a vámpíroknak a filmekben. Nem szívott a véremből, de egy harapás is elég volt ahhoz, hogy higgyek neki. Az ingébe kapaszkodva elsírtam magam, de ő csak megfordult, és ott hagyott.
Nagyon sok ideig nem láttam ezek után, talán három év is eltelt már a találkozásunk óta. Tizenhat éves voltam, mikor aztán újra összefutottunk. Először hozzá se akartam szólni, azt reméltem nem vesz észre, de ő észrevett. Finoman megfogta a csuklóm és a fülembe suttogta, hogy ha most azonnal nem megyek vele, bajok lesznek. Teljesen halálra rémültem, azt hittem, valami nagy gond van, erre...
Fogta magát és elvitt egy kávézóba.
Most nekem telt be a pohár, kiabálni akartam vele, elmenni onnan, de nem voltam rá képes, bűbájt használt.
Órákig mesélt a dampyrokról, a morákról és a strigákról, mindent amit csak tudott, elmondott. Segíteni akart... Komolyan segíteni. Azt hittem, csak szórakozik velem, de végig kedves volt és hogy ezeket elmondta, tényleg nagyra értékeltem. Ezt a beszélgetés végén el is mondtam neki. Viszont ő csak mosolygott egyet és ott hagyott.
Másnap viszont, mikor indultam volna a suliba, ő ott állt a kocsim előtt. Nem értettem, teljesen össze voltam zavarodva, de végül is az utasítására összecsomagoltam minden cuccom és ott hagytam a nevelő szüleimet. Mondanom sem kell, megint bűbájt használt.
Ezek után nagyon sokáig haragudtam rá, de mivel nála laktam, képtelen voltam nem beszélgetni vele. Végül is, csak megtört a jég, és egészen megkedveltük egymást. Nem, nem szerelemre gondolok, tényleg csak barátok voltunk, azok is vagyunk. Nagyon sok mindent megtudtam tőle, és mikor az iskoláról is mesélt, már komolyan azonnal rohantam volna ide.
Hónapokig állandóan türelemre intett, ha ezt a témát hoztam fel, iszonyúan ideges voltam már, és mikor az egyik nap még is ő kérdezett rá, hogy na, most akarok -e még menni, két kézzel kaptam az ajánlat után. A felvételit ketten csináltuk végig, bár ő azt mondta, nem volt ám az olyan könnyű, mint aminek látszott. Engem, őszintén? Nem igazán érdekelt, csak itt akartam végre lenni. És ez a kívánságom nem sokára teljesült is.
A hozzászólást Lizbeth Wymer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 15, 2011 7:17 pm-kor. | |
|
Kezdőlap 
Legutóbbi képek 
Keresés 
Regisztráció 
Belépés 
