1-es szoba

Szoba lakói:
- Persephoné Rose Blackwood
- Stefania Crown
- Lizbeth Wymer

Úton a Vlagyimirba, repülőn: : Úgy érzem magam, mint egy elfogott rab, akit éppen a kivégzésére visznek és a rabláncok túl szorosan tartanák ahhoz, hogy akár megfordulhasson a gondolataiban, hogy megszökjön. A homlokomat a hideg ablaküvegnek támasztottam és kibámultam a látszólag festői tájra. Közel voltunk már a Montanai repülőtérhez és egyre inkább berezeltem a változás gondolatától. Nem bírtam, ha valaki rendelkezik az életemmel és most pont ezt tették de megnyugtat, hogy megmenthettem Samet a botránytól és egy időre Josht is sikerült elhallgattatni márha elhallgattatásnak minősül, hogy meg se mer szólalni.
Viszont elszomorított, hogy egyedül hagytam Samet és elképzelni se tudtam, hogy mit kezd majd magával. Remélem, hogy talál magának egy barátot, aki majd támogatja és egyébként is megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot levélben, így időközönként tudomást szerezhetek a hogylétéről.
Körbekémleltem a repülőgépen, a sok ember közt és egy idegesítő gondolat kezdett beköltözni a fejembe. Vajon van a közelben striga? Sikerülne megmentenem minden embert, ha gondolna egyet és megtámadná az utasokat? Fel vagyok készülve egyáltalán arra, hogy a jövőben megvédjek egy morát, akinek tőlem függ az élete? Lehet, hogy az a karcsú, markáns üzletember, a gép jobb oldalán, az ablak mellett, aki túlságosan is magabiztosnak tűnik, striga? Paranoiásnak érzem magam... Inkább örülnöm kéne a gondolatnak, hogy egy másik iskolában tehetem le az érettségit, új lappot kezdhetek és megváltozhatok. Sosem voltam jó a barátkozásban és úgy hiszem hiába is könyvelem el magamban, hogy ezúttal könnyebb lesz, tudom, hogy csak hasztalan köröket futok.

Az iskola kapuján belül: A repülőtérről egyenesen a taxikhoz siettem, hiszen egyetlen boldog arc sem fogadott üdvözlőplakáttal mikor leszálltam, szóval magamra voltam utalva. A Vlagyimirba nem úgy fogok érkezni, mint egy jómódú kisdiák, hanem, mint egy viselkedészavaros lány, aki nem bír az indulataival, mégha ezúttal nem is én voltam a hunyó. Ha a diákok nem is szereznek azonnal tudomást arról, hogy miért kerültem ide előre láttam a sorsomat, amint reggelinél kinézik a kaját a számból, mert a dilisek biztos máshogy eszik a zabkását... Mindig így volt és így lesz és, ha már itt tartunk nem számít a környezet, a körülmények a lényeg, hogy leérettségizzem és egy dologra koncentráljak: A morámra!

Beléptem az ódon kastély kapuján és elvesztem a kert szépséges sziluettjében. Olyan volt, mint egy lányregényben, mikor a királylány megérkezik a herceg kastélyába és meglátja az aranyalmákat és a meseszép kastélyt... de ez az álom hamar szertefoszlott. Az órámra néztem és a vekker 7:50 -et mutatott. Megszaporáztam a lépteimet, nem nézve körbe. Gondoltam majd később is lesz időm a sétálgatásra az Akadémián és a városban egyaránt, ugyanis munkát is kéne szereznem. Apa igaz adott pénzt de ez nem fog kitartani még év végéig sem. Felvesznek egyáltalán egy dampyrt kisegítő pénztárosnak?!

Elterelve h*lye gondolataimat beléptem az iskolába, ahol egy szarukeretes szemüvegű hölgy fogadott.
- Üdvözöllek az Akadémián Persephoné! - mondta kimérten bár nem volt undok és nem fedeztem fel semmijellegű becsmérlő hangsúlyt. Úgy érzem ő is jobbnak látta, ha először megismer és utána olyanformán viselkedik majd velem.
- Üdv! - biccentettem.
- Akkor gyere kérlek.- elindultunk a hosszú lépcső irányába.- Kivételes alkalom, hogy egy külsős diákot ilyen körülmények között veszünk fel az iskolába de...- elhallgatott és felém lesett, hogy figyelemmel kísérem-e a mondanivalóját. - a jegyei meggyőzőek, a harcművészeti eredményei igen jók, ahhoz, hogy bekerülhessen ide. De mielőtt elbízná magát, ez nem egy játszótér viselkedésproblémás diákokkal, ez egy Akadémia a kivételes tehetségű tanulóknak. Remélem érti? - nem nézett rám csak haladt tovább felfelé az épületben és én meg sem lepődtem a kijelentésén.
- Természetesen - bólintottam majd tovább vonszoltam magam után a bőröndöt, ami furcsa mód elég nehéz volt pedig alig raktam bele valamit. Felértünk az emeletre, ahol az igazgatónő benyitott egy barátságos szobába. A falak fehérre voltak festve, s bár egy ágyon, meg egy egyszerű szekrényen kívül nem volt más benne rögtön megkedveltem. - Köszönöm - léptem beljebb a helyiségbe majd visszafordultam az igazgatóhoz.
- Mostantól ez az otthona. - mondta és kihátrált a szobámból. - Az alapvető szabályokról majd a későbbiekben értesül - azzal elsétált és magamra hagyott újdonsült börtönömben. Miért fogok fel mindent ilyen pesszimista módon?! Hisz a szoba szép, az igazgatónő normálisnak mondható. De akkor miért vagyok ilyen végtelenül szomorú? Szusszanok egyet aztán felderítem a környéket. Szükségem van a kimozdulásra, hogy kitisztuljon az elmém és újult erővel vághassak bele az itteni életembe...

Belváros +Montanai zöldkert

Alaposan belevágtam, méghozzá a közepébe...
Az ágy vagy túl keménynek bizonyult, vagy túlságosan puha és besüppedő volt, ahogy álmatlan éjszakáimon megpróbáltam egyetlen egyfajta testhelyzetben elaludni. Nem bírtam se az egyik, se a másik oldalamra nehezedni, mert az abban a pillanatban sikítófrászt kapott. A lélegzetvételt is a nehézségeim közé lehetett sorolni ebben az időszakban és kicsit sem repestem az örömtől, hogy az orvos egy hónapi bezártságra ítélt. Szent meggyőződésem, hogy az igazgatónő dobott vagy két hetet a fogságra ezzel büntetve újabb meggondolatlanságomat. A strigával való összecsapásom után az ügyeletre vittek, ahol a szakorvos megállapította, hogy elrepedt jó pár csigolyám de a fontosabb artériák nem sérültek és a gerincem sem repedt ketté, míg én azt nagyzolva hittem. Sokáig kérdezősködtem a moráról is de az ig. nem volt hajlandó a "jól van" kifejezés ismételgetésén túllépni. Aggódtam a fiúért és úgy érzem, jobban elbírtam volna a táskás szemeimmel és a hasogató hátammal, ha tudom, hogy a "jólon" kívül "nagyon jól" van... Továbbá az igazgató csak pár napig engedte, hogy kórházban maradjak. Három nap leteltével a Vlagyimirba szállítottak, hogy minél feltűnésmentesebben simíthassák el ezt az ügyet. Pár napja érkeztem de máris fő szenzációnak számítok. Szóval a látogatóim száma is lecsökkent miután biztos búvóhelyre szállítottak a kíváncsiskodok elől ráadásul még időm se volt barátokat szerezni, akik utólag bejöhettek volna ápolni engem. Na nem mintha szánakozó tekintetekre vágytam volna.

Több hetes szobában ülés után úgy elültem a s*ggem, hogy jónak láttam, hogyha egyedül is, de kimozduljak egy kicsit. Még nem járt le a gyógyulási időnek titulált fogságom ideje, de elegem van a bezártságból és abból, hogy olyan tőlem idegen dologgal foglalatoskodjak, mint a tanulás. Így hát egy képtelen gondolat fogalmazódott meg bennem, úgymint szökési terv.

Belváros+ Night Club

Miután visszaértem az Akadémiára, csodával határos módon nem derült fény az esti kilengésemre. Sőt, az iskola olyan hullacsöndbe burkolózott, hogy engem azonnal paranoiás roham kezdett gyötörni: Mi van itt? Mindenki alszik vagy strigák vannak az épületben? Halkan, lopózva lépdeltem fel a lakosztályomba minden folyosóra bekukucskálva, hátha némi előnyre tehetek szert az elővigyázatosságommal. De nem ütköztem behatolókra; simán eljutottam a Dampyr lakosztályba, ahol történés hiányában a saját problémáimon rágcsálódva aludhattam el.
Mikor felébredtem elhatároztam, hogy véget vetek a labilis lelkiállapotomnak és megpróbálok olyan hasztalan tevékenységekkel elterelni a gondolataimat, mint a tanulás. Remek! Irány a suli parkja vagy a könyvtár...?

Sz. Vlagyimir+ Könyvtár