1-es szoba

Szoba lakói:
- Lev
- Darren Ellwood

Kollégium előtt:
Nem éreztem semmit. Sem izgatottságot, sem félelmet az új hely miatt. Az agyam olyan lassan forgott, hogy a rozsdás kerekek nyikorgását is hallani véltem. Zsibbasztott a gondolkodás. Egyszerűen csak bambultam kifelé az elsötétített autó ablakán és a szürke eget néztem melyen már eltűnt a gép a családommal. Hálás voltam amiért a testőr -aki kijött elém-, jól végezte a munkáját és nem akart összebratyizni velem. Némán végezte a munkáját, tekintetét az útra szegezte és csak vezetett.
A vidék egyszerre volt ismerős és ismeretlen, egyszerre nyűgözött le és szomorított el. De az arcvonásaimon nem engedtem, hogy bármi is tükröződjön. Még ha a testőr sosem árulná el senkinek, akkor sem lennék képes arra, hogy beismerjem -még magamnak sem- a gyengeségeim.
Ehelyett inkább csak a környékre koncentráltam. Az öreg fákat néztem, ahogy ringtak a szélben. A madarakat, ahogy a felhők felett vitorláztak. Az ódon kastélyon ágaskodó sötét vízköpők sziluettjét, melyek figyelmeztetőn vicsorogtak. Az iskola ablakai, mint minden morák által lakta épületen itt is megszűrte a napfényt, így úgy festett mint egy szikrázó tündérpalota. Csak most döbbentem rá, hogy az eddigi fényűzőnek hitt lakásunk ehhez a helyhez képest a béka f3neke alatt volt.
"A házunk egy rusztikus viskó ehhez a hodályhoz képest."- gondoltam és csak most döbbentem rá, hogy királyi vérvonalt képviselő család helyett mennyire köznépi életet éltünk.
-Megérkeztünk.- fékezett le a bejárat előtt a testőr. Kikászálódtam és kivettem a bőröndömet, majd körbenéztem.
-Kapok GPS-t..?- kérdeztem. A testőr értetlenül meredt rám.- Az előző sulim összterülete elférne ebben itt.- böktem az állammal az előttünk tornyosuló kőépület felé.
-Csak menj be, aztán fel a lépcsőn és az ajtón megtalálod a neved.- mondta, majd visszaült a volán mögé és elhajtott.
-Remek.- morogtam. Igazából nem bántam, hogy nem kaptam idegenvezetést, hisz az időmből kitelik majd felfedezni a helyet...

Kollégium, 1 szoba:
A szoba tágas és annak ellenére, hogy a nap nem süt be, a fehér falak világossá teszik. A modern Dalbergia latifolia-ból készült sötét bútorok éles kontrasztban állnak az antik csillárral és a réz gyertyatartókkal. Az ágy tágasnak és kényelmesnek bizonyult ugyanis azzal kezdtem, hogy rávetettem magam. Egészébe véve a szoba nem rossz, csak az a baldachin nem kéne az ágy fölé, mert attól úgy érzem magam, mint egy középkori regény szereplője.
A bőröndöm a vastagszálú szőnyegen hevert, míg én az ágyon elnyúlva azon merengtem, hogy az eddig általam oly jól ismert világ a darabjaira hullott és most a semmiből kell újjáépítenem, építenünk.
"Vajon ilyen érzés lehetett az ősömnek mikor száműzték..?"- tűnődtem. Tudom, azért a kettő nem ugyan az, de mégis. Nehéz bevallanom magamnak, hogy elveszettnek érzem magam a családom nélkül. Furcsa, hogy nem érzem anya festékhígítójának a szagát. Apa kísérleteinek fényeit. Sari ínycsiklandó ételeinek illatát és nem hallom a húgom állandó csacsogását. Hiányoznak.
Hirtelen úgy éreztem, hogy a szoba összezsugorodott és fogságba kerültem. Úgy döntöttem a kicsomagolás várhat. Ideje körbenézni a környéken...

Belváros + Montanai zöld-kert...